A kultúra a nemzet arca: átadták a Háromszék Kultúrájáért díjat

Nemes Levente Jászai Mari-díjas színművész, a Tamási Áron Színház volt igazgatója alkotói és társulatépítői tevékenységéért, emberi tartásáért kapta idén a Háromszék Kultúrájáért díjat, amelyet hagyományosan a magyar kultúra napján adnak át.

A díjátadót kedden délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében tartották. A Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított díjat olyan háromszéki személyiségek kapják, akik több évtizeden keresztül meghatározták a térség kulturális életét, akik tevékenysége túlmutat a szakmájukon, hivatástudatukkal, kitartó munkájukkal egész közösségünket szolgálták.

„Egy nemzet nem attól lesz erős, hogy jók a statisztikai adatai, hanem attól, hogy becsben tartja kultúráját. Attól, lesz erős, hogy elismeri kiemelkedő sportolóit, alkotóit, művészeit. Egészen bizonyos, hogy a múlthoz hasonlóan a jövőben is egyedül a minden magyart egymáshoz fűző kulturális kötelék – a nyelv, a himnusz, az Illyés Gyula-i „közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője” – tehet bennünket erős nemzetté. Kellő szerénységgel, de büszkén mondhatjuk, hogy folytatva nagy elődeink, Potsa József főispán, Gödri Ferenc polgármester példamutató hagyományait, az elmúlt években a megyei tanács, illetve Sepsiszentgyörgy önkormányzata a kultúra és művelődés számos helyszínét építette vagy újította fel. Kiemelt költségvetési pénzt fordítottunk a tánc- és színház művészetre, képzőművészetre, könyvkiadásra, népművészetre. Mert hiszünk abban, hogy nem elég csak utat, hidat építeni, szükség van a közösségépítésre, hogy a kulturális, szellemi erőtér kiteljesedjen” – mondta ünnepi beszédében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.

„A kultúra az adott nemzet arca. Ezen belül Nemes Levente színművész arca, hangja jellegzetes, alakításai emlékezetesek. Kiemelkedő módon jelenítette, jeleníti meg erdélyiségünket, példát mutatva arra, hogy kevesebbel sohasem szabad beérni, mindig a legjobbra kell törekedni. Köszönjük Nemes Leventének, hogy évtizedeken keresztül jó hírét vitte Háromszéknek, Székelyföldnek az országhatárokon belül és kívül” – fordult Nemes Leventéhez a tanácselnök, gratulálva az idei díjazottnak.

Nemes Leventét Jánó Mihály művészettörténész méltatta, aki színházba járó, hűséges nézőként köszöntötte a színművészt, személyes élményein keresztül idézte fel a gazdag életpályája kiemelkedő pillanatait. „A nézőnek abban a kiváltságban van része, hogy több évtizeden át követhette e nagyszerű színész pályáját. A legelső megrendítő élménye valamikor az 1960-as évek végén történt, amikor Székely János Dózsa-monológját nézte és hallgatta végig Nemes Levente előadásában. A dermesztő csendben, amely az előadást követően ülte meg a termet, valami furcsa kettősség érzete lepte el a nézőt: az a szenvedély, amelynek nem csak tanúja volt, de ellenállhatatlanul magával sodorta, abban a korban az erdélyi magyarság több létkérdésével szembesítette” – idézte fel Jánó Mihály a laudációban.

„Ebben a szellemben születtek a többi, nagy közönséget vonzó, más színésztársakkal együtt létrehozott pódiumelőadások is (…) A „lázas hetvenes évek” színházi előadásaiból a diktatúrában élő néző számára a sok áthallással megírt és eljátszott szerepek maradtak emlékezetesek. (…) Csak bámulni tudta a hivatalnok-néző azt a kikezdhetetlen, okos és szenvedélyes érvelésözönt, amellyel az igazgató a színházat és a színész társait igyekezett színvonalas életben tartani. Ugyanakkor méltányolni lehetett azt az emberi bölcsességet és szakmai igényességet, amelynek folytán sikerült a Gyergyószentmiklóson hírnevet szerzett Figura színház rendkívül tehetséges tagjait Sepsiszentgyörgyre csábítani. Aztán a megújult társulattal létrejöttek a jobbnál jobb előadások. (…) A nézőben visszacseng olykor, amint a Pozzo szerepét játszva mondta egy helyütt a darabban: „A helyzet az, barátaim, hogy nehezemre esik, ha hosszú időn át nélkülözöm a hozzám hasonlók társaságát.”  És végül volt még egy nagyon biztató kijelentése Nemes Leventének: „A Lear király életem talán egyik legnagyobb kihívását jelentette, ma másként csinálnám meg, talán az erőm is meglenne még hozzá.” A hűséges és az őt érteni szerető néző nagyon bízik abban, hogy ez is hamarosan megtörténik, és akkor, mint korábban sokszor, sok hálás nézővel együtt, az előadás végén felállva, újra hosszan fog tapsolni neki” – fogalmazott a laudációban Jánó Mihály.A díjazott Tompa László Az elmaradt lovas eszmélkedése című verssel ajándékozta meg a közönséget, hangsúlyozva, számára a díj azt jelenti, hogy – parafrazálva az elszavalt vers sorait – figyelnek rá a térség jegenyéi.

A Háromszék Kultúrájáért-díjat első alkalommal Szilágyi Zsolt nemzetközi hírű tenor, a Vox Humana kórus alapító karnagya, a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola volt igazgatója kapta meg, majd Gazda József író, művészettörténész következett. 2015-ben a kézdivásárhelyi festőművész Kosztándi házaspár kapta az elismerést, 2016-ban Egyed Ákos történészprofesszor, 2017-ben Țînțar Niculina szociológus a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa, a tavaly pedig Haszmann Pál helytörténész több évtizedes tevékenységét díjazták.

Erdélyi utazás a nyelvi-vallási együttélés mentén

Nem ismerjük eléggé Erdélyt, éppen ezért kezdte tudatosan gyűjteni az érdekességeket, kuriózumokat, hiszen Erdély az évszázados nyelvi és vallási együttélések különleges földje, mondta Vetési László református egyházi író, aki Nyelvi-vallási együttélésünk érdekességei Erdélyben címmel tartott vetített képes előadást. Az ismert szórványkutató képzeletbeli utazásra vitte a jelenlevőket, az első állomás a Himnusz szerzőjének, Kölcsey Ferencnek szülőháza volt, amely a Szatmár megyében található elrománosodott településen, Sződemeteren van és jelenleg görög katolikus papilak, ahová a kulturális zarándok nehezen nyer bebocsátást.  

A szászok és háromszékiek közös múltját érintve beszélt a szászsebesi, szászorbói és szászkézdi egykori székely jelenlét ma is fellelhető nyomairól. A kétnyelvűség izgalmas formáját lehet megtalálni Szászsebesen, ahol a román utcanév alatt nem a szó szerinti német nyelvű fordítás található, hanem az utca történelmi megnevezése, így lehet Siculum Gasse, azaz Székely utca a dél-erdélyi városban. De van a Károly-herceg által gyakran látogatott Szászfehéregyházán is Székely-patak, hívta fel a figyelmet. A szórványkutató beszélt arról is, hogy két vallási transzilvanikum van, az egyik az unitárius egyház és a másik a székely szombatosok, de az is kiderült, hogy Kelet-Közép-Európában egyetlen olyan település van, amely Kálvin János után kapta nevét, a Buzău melletti Calvini; a valószínűleg menekülő kálvinisták által létrehozott faluban viszont nem tartják számon a helység alapításának történetét.

Számos közös használatú templom példáját is felsorakoztatta Vetési László, nemcsak elszórványosodott, kihaló félben levő gyülekezeteknél lehet ilyent találni, hanem Székelyföldön is vannak olyan templomok, amelyeket különböző felekezetek, szigorúan lefektetett szabályok szerint közösen használnak. Hogy ki a magyar, az sosem egyszerű kérdés, mutatott rá a szórványkutató, hiszen Radnaborbereken vagy Verespatakon élnek olyanok, akik már nem ismerik a magyar nyelvet, de magyarnak tartják magukat.

Mai nap ne a balsors, hanem a víg esztendő jusson eszünkbe, zárta mondandóját Vetési László, aki előadásában számos humoros részletre is kitért az évszázados nyelvi és vallási együttélések példáit ismertetve.

A magyar kultúra napi rendezvényen közreműködött Balázs Gergő, a Székely Mikó Kollégium harmadik osztályos tanulója, a Százlábú Néptáncegyüttes ifjú tagja és Egyed Ágnes, Szőcsné Csog Otília, Dombi Réka, Cristian Blanka, Lakatos Ágnes és Gazdag Álmos, az erdővidéki Bujka énekegyüttes tagjaiként.

(Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája)