A legfinomabb mézeskalácsot keresik Kézdivásárhelyen

A legfinomabb mézeskalács megtalálása a célja annak a hagyományos versenynek, amelyet idén harmadik alkalommal szervez Kézdivásárhely önkormányzata és a Wegener Pro Sanitate Alapítvány. A bírálók nemcsak az édességek ízére fektetnek hangsúlyt.

A verseny nyitott minden helyi jelentkező előtt: családok, óvodás csoportok, iskolai osztályok, civilszervezetek vagy cégek is megmutathatják, ők képese elkészíteni a legfinomabb mézeskalácsot. A feltételek egyszerűek: csak házi készítésű, kereskedelmi forgalomban nem kapható süteményeket fogadnak el, és a részvétel kizárólag kézdivásárhelyi és a municípiumhoz tartozó falvakbeli (nyujtódi, kézdisárfalvi és kézdiszászfalusi) jelentkezőkre korlátozódik.

A két kategóriában – hagyományos és reform (laktóz-, glutén- és cukormentes) – készülő pályamunkákat legkésőbb december 11-én 12 óráig kell leadni a városháza kommunikációs irodájában (első emelet, 108-as szoba). Minden doboznak 10 darab mézeskalácsot kell tartalmaznia, és fel kell rájuk tüntetni a nevet, lakcímet, telefonszámot és a választott kategória megjelölését.

A legfinomabb mézeskalácsokat december 12–17. között választja ki egy elismert szakértőkből álló zsűri: Kocsis Katalin kézműves édességkészítő, Csiszár Melinda mestercukrász (Süti Éden cukrászda tulajdonosa), Farkas Gábor és Szántó József mestercukrászok bírálnak. Tavaly a hagyományos kategóriában Marti Ibolya és Márton Irén aratták le a babérokat, míg a legfinomabb reform-mézeskalácsot Lovász Tímea sütötte.

Szántó József negyedik generációs szakmabelinek számít, aki a hagyományhoz híven a szüleitől tanulta meg a tésztakavarás, a sütés és a díszítő íróka használatának a titkait. Elmondása szerint az igazi mézeskalács hagyományos agyagkemencében készül, és kizárólag bükkfával fűtenek be – ezen a formulán sem változtattak, pedig József szerint „a korszerűbb eszközök felgyorsítanák a folyamatot, attól a jól megszokott valódi mézeskalács-íztől viszont elbúcsúzhatnánk örökre, ezt pedig nem szeretnénk”. A felhevített kemencében méretüktől függően 7–10 perc alatt elkészülnek a mézeskalácsok, aztán mehetnek kihűlni és száradni, a díszítésre csak a következő napon kerülhet sor.

A győztesek nemcsak a Kézdivásárhely legfinomabb mézeskalácsa címet nyerik el, hanem értékes díjakat is hazavihetnek. A benevezett portékákat jótékony célokra használják fel, így a vetélkedőn való részvétel nemcsak a karácsonyi hangulatot fokozza, hanem segíti a rászorulókat is.

A díjátadót a december 19–20-án esedékes Karácsonyi Gyermekváros rendezvénysorozat keretében ejtik meg. A szervezők kiemelik: nemcsak az ízek, de a látványos díszítés is számít, ezért a pályázók figyelmét külön felhívják a dekoráció gondos kidolgozására.

Egy kis mézespogácsa-történet

A kézdivásárhelyi mézeskalács több évszázados múltra tekint vissza, szorosan kapcsolódva a város kézműves hagyományaihoz, bár a mézeskalácsosok itt nem alakítottak külön céhet, inkább háziiparként űzték a mesterséget. Benkő József már az 1790-ben megjelent Transsilvania specialisában leírja, hogy sok kézdivásárhelyi asszony készít pogácsát „finom búzalisztből és mézből, amely jobb ízű, mint más helységekben; ebből az egész Erdélyben ismert és kedvelt cikkből nem csekély nyereségre tesznek szert.”

Sajnos, rossz szájízzel kénytelen megállapítania: egyesek már akkor „rákaptak arra az igen rossz példára, hogy a mézet hamuzsírral elegyítik, amely erősen megszaporítja; az ezzel a keverékkel készített pogácsa nem olyan finom, mint a hamisítatlan, s nem áll el sokáig.”

Véleményével nincs egyedül, Kozma Ferenc is hasonló következtetésre jut közel száz évvel később. „Kézdi-Vásárhelyt ma is van tiszta, ép pogácsa, amelyet több mint 30 év előtt sütöttek. De ma azt hiszik, hogy ha a mézből valamit elvonnak, vagy annak helyét cukorral pótolják, ezzel megtakarítottak valamit. S pedig e miatt a pogácsa elveszti tartósságát ugyanannyira, hogy amit az ügynök a vásárokból hazavisz, ugyan igyekezzék a tulajdonos kárával is túladni rajta, ha két-háromszoros kárt vallani nem akar” – olvashatjuk A Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapota című munkájában (Budapest, 1879).

Az ő idejében mintegy tíz család foglalkozott ezzel állandóan, „koronként és kisebb mértékben két-három annyi”. Mint írja, régebb a kézdivásárhelyi pogácsasütés még inkább virágzott, sok jómódú polgárnak köszönhette annak anyagi előrehaladását. Az iparosok eleinte maguk szállították terméküket erdélyi és Kárpátokon túli vásárokra, később kezdtek – „élelmezés és 40 krajcár napibér mellett” – viszonteladókat felfogadni, akik arra törekedtek, hogy „maguknak mellékes hasznot is mentől nagyobbat csináljanak, s így a pogácsát igyekeznek drágán adni, otthon pedig mentől kevesebbet számolni be.”

Kozma ebben látta az „iparág” hanyatlásának egyik okát, másrészt pedig a minőség fentebb taglalt visszaesésében. A helyiek mentéségére szolgáljon, a „méznek e vidéken szűkében lévén, azt a szomszéd vármegyékből szedik össze, köpüjét 4–6 forinton, s szállítják haza, amint a pogácsa-árulásból visszatérnek.”

A kézdivásárhelyihez hasonló pogácsát még csak Tordán sütöttek, utóbbit úgyszintén rozslisztből, mézzel. „Mindkét város azzal nagy kereskedést űz, s vásárok alkalmával egész Erdélyben széthordják” – jegyezte meg 1889-ben Orbán Balázs, és ő a minőségre nem tett panaszt.

A múlt század első felben aztán más erdélyi városokban is találunk hasonló finomságok előállító műhelyeket, így például Marosvásárhelyen, Medgyesen, Nagyenyeden, Kolozsváron, Szamosújváron, Zilahon, Nagyváradon, Aradon, Nyárádszeredán, Bánffyhunyadon, Lónán, Páncélcsehen, Magyarláposon, Zsibón, Margittán, Kisszebenben, Gyantán, Tenkén vagy Belényesen.

A céhes városban az ott a 20. század elején megtelepedő, temesvári (sváb) származású Hahn Jakab mézeskalácsos mester honosította meg a búzalisztből készült, cukorszörppel, mézzel, ánizzsal ízesített, cukormázzal, tükörrel, sztaniolpapírral, képekkel, verses szövegekkel, díszített cifra pogácsát.

Címlapfotó: Kézdivásárhely Polgármesteri Hivatala