A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díjazottjai

Megilletődöttség – talán ezzel lehet leginkább jellemezni azt a rendezvényt, amelyről már szóltunk egy korábbi lapszámban. Szovátán, a Teleki Oktatási Központban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének legrangosabb díját adták át annak a 37 pedagógusnak, akiket még az elmúlt, világjárványos esztendőben javasoltak kitüntetésre a megyei és körzeti szervezetek.

Én legtalálóbbnak a hősök kifejezést tartom, mert ebben sűrűsödik az a jellem és akarat, amely minden olyan pedagógusnak jellemzője, aki évtizedeken át belép az iskolakapun, szembeáll tucatnyi vagy pár tucatnyi ifjabb vagy korosabb tanulóval, s végzi a rászabott és általa elfogadott munkát, amelynek végeredménye a jövő. Az a holnap, amilyent álmodni szoktunk, az az út, amelyet be szeretnénk járni.  Végigolvasva a harminchét kitüntetett életrajzát, munkásságának krónikáját, egy dolog kétségtelenül meglep: honnan ez a hatalmas erő, honnan a hit és bizalom, honnan az a szüntelen bizonyítási vágy, amelyet a könyvbe szerkesztett, az átadó ünnepségen jelenlévők előtt felolvasott méltató szöveg tükröz. Több évtizedes türelem, lemondások sorozata, az igazság mellett való kiállás erősödik fel ezekben a szépirodalmi igényességgel megfogalmazott szövegekben, bizonyságául annak, hogy a jó pedagógus nem csupán kimondottan szakmájának, de a szónak is mestere. Megyénkből hat személyiség vehette át ezt a kitüntetést, amelyet jelképesen Ezüstgyopár-díjnak neveztünk el, mintegy utalva arra, hogy a pedagógusok az őket sokszor övező zordság ellenére a szépséget, a megújulást, a csillogást lopják be tanítványaik lelkébe, életébe.

Azt büszkén mondom el, hogy a fordulat után mindjárt, 1991-ben mi már díjat adtunk át a közösségek által jelölt kollégáknak Kézdivásárhelyen, Baróton, innen vitte ennek hírét az országos elnökség elé az akkori megyei elnök, s határozták el, hogy Ezüstgyopár legyen a neve. Az alábbiakban pár soros méltatást fogalmaztam meg mindhatukról, nem azt emelve ki, ami végeredményben minden jó pedagógust jellemez, hanem személyes benyomásaimat is részben beleszövöm azokba a rövid jegyzetekbe, amelyek rámutatnak e hat ember évtizedeket felölelő pályájának alakulására.

BARABÁS ILDIKÓ a nagy hagyományú, Erdővidék legdédelgetettebb iskolájában évtizedeken át egyengette útját azoknak a diákoknak, akik a biológiát követelő szakok felé fordultak. Mondjam azt, hogy volt egy kis szerencséje is? Bizonyára ő sem feledkezett meg arról, hogy évtizedeken át Erdővidékről sokan, az arányokhoz mérten számosan választották az orvosi vagy biológusi pályát. Jómagam, mint hajdani baróti tanár nem győztem eléggé csodálni ilyen szakos kollégáim, barátaim szárnyalását, mert éppen általuk szárnyaltak a tanítványok is, délutánonként, sőt esténként sem tették le a krétát, s a siker aztán magától és pedagógusokról mesélt. Ezt az utat járta végig Barabás Ildikó is, s hiszem, példaadó kiállása az iskolai munka minőségi mércéjének újbóli magasra emeléséért nem csupán az anyaiskolában, de szerte Erdővidéken is erősíti az iskolába, a tanulásba vetett hitet. A gyerekszűkével küszködő erdővidéki tanintézetek éppen az ilyen elhivatott pedagógusok kitartásából is erőt merítve, a kisebb létszám ellenére is fényesre varázsolhatják az erdővidéki oktatás jelenét, holnapját.

FEKÉCS KÁROLY fegyelmező, lanyhulást nem tűrő, szigorú tanfelügyelőként és igazgatóként  vonult be egykor a köztudatba. Neki fontos volt a bizonyítás, mert idevalósi, gyökerei ide kötik, s ha netán mások továbbálltak, ő maradt. És ahol volt, ott nyoma maradt. Még ma is emlegetik – engedtessék meg nekem, hogy e helyen én is felemlegessem –, hogy az egyik neves tanintézetünk kapujában, mint az illető iskoláért felelős szakfelügyelő reggel hét órakor ott állt, s tapasztalhatta, mennyire pontosan jelennek meg a korai kezdéskor diákok és – nyilván – a pedagógusok. Voltak, akik ezért nehezteltek rá, de nem azok, akik hét előtt pár perccel már bent voltak az épületben. A Váradi József Általános Iskola ma a megyeszékhely legerősebb általános iskolája. Mondják ezt azok, akiknek tiszte megítélni az ilyen helyzeteket. Sokszor és sokat beszélgettünk, ha néha napján összehozott az utunk, s minden alkalommal azt láthattam, hogy az iskoláért „eszi magát” – ezt így szokás mondani. Vannak kitüntetései, elismerő oklevelei, de azért sokat jelent számára is, gondolom én, hogy a legrangosabb pedagógusszövetségi díjat neki is odaítéltük.

GAZDA JÓZSEF nem azért nem vett részt ezen a díjátadó ünnepségen, mert nem örült neki, hanem mert egész nemzetünket – igen, mindenkit beleértve – érintő munkavégzés tartotta otthon: épül, készül a Kőrösi Csoma Sándor Központ, amelyet ő évekkel ezelőtt megálmodott, s minden alkalommal, ahányszor sor került a Kőrösi Csoma Napokra, ő mindenkor felemlegette ennek a nagyszerű elképzelésnek a megvalósíthatóságát. Közben írta a könyveit, regényeit, képzőművészeti tanulmányait, el-eljárt egy-egy rangos díjat átvenni itthon és az anyaországban, nyakába vette a világot, s asztalunkra tette az ott tapasztaltakat. Tucatnyi emlékérem, elismerő oklevél mellett szívesen fogadta az Ezüstgyopárt is, hisz végeredményben vérbeli tanár, ötven évvel ezelőtt kinyitotta az iskolai színház kapuját, bemutatta diákjaival Tamási minden darabját, elvitte őket soha nem látott vidékekre, s mikor ez számára befejeződött, gondoskodott  arról, hogy jöjjön utána valaki, aki mindezt továbbviszi. Kiállításon találkoztunk egyik este a kovásznai képtárban: ugyanaz a lelkes, még sok mindent megoldani, alkotni akaró, mosolygós ember. Mint az ezüstfenyő!

KÉSZ ILDIKÓ nélkül nehéz lenne a kézdivásárhelyi óvodás nemzedékekről beszélni. Ritka dolog: sok-sok évvel ezelőtt lépte át küszöbét annak a napközinek, amelyet az ő sugallatára Manócska névre kereszteltek, s mint igazi keresztszülő, mindezideig nem vált meg tőle. Nem mondok nagyot, ha azt állítom, ő talán Kézdivásárhelyen a legismertebb, nagyon elismert óvodapedagógus, aki intézményvezetőként is állja a sarat. És van, amibe belekapaszkodni, mert a Manócska név nem csupán itthon, de a határon túl is ismert. Nem túlzok, ha kimondom: legalábbis Kézdivásárhelyen megnyílnak előtte a kapuk és a szívek, ha történetesen értelmi fogyatékos, mozgássérült gyerekek istápolásáról van szó. Jól döntöttek, amikor a helyi Tanítóképző tanulóinak gyakorlati képzésében tőle kértek segítséget. Külön elismerésünk azért is, hogy vagy tíz esztendővel ezelőtt az ő javaslatára alapítottuk a Korodi Hajnalka-díjat, amellyel azokat jutalmazzuk esztendőről esztendőre – évente egy személyt –, akik kiemelkedő módon járulnak hozzá egy-egy közösség erősítéséhet, kialakításához.

NAGY GÁBOR a háromszéki pedagógusok érdekeinek talán legkeményebb és leghozzáértőbb védelmezője. És tegyük hozzá: az oktatásra vonatkozó törvények, törvénykezések, szabályozások egyik legavatottabb ismerője és számonkérője. Szovátáról, az Ezüstgyopárdíj-átadás helyszínéről hazafelé elejtette, hogy jelenleg is legalább másfélszáz iratcsomó van a táskájában, amelyekkel másnap reggel a törvényszéken megjelenik, s hadakozni fog a megígért, törvénybe iktatott pedagógusi jogok betartásáért. Nem csupán a pénzről van szó, amit pedagógustársai nevében és érdekében számon kell kérnie, hanem inkább az oktatók iránti szemérmetlen tiszteletlenség számonkéréséről. Kémiatanári feladatait maradéktalanul teljesítette, a pedagógusi mivoltából fakadó tennivalóit szintúgy, orvosok, kémikusok, tanárok sorakoznak feljegyzéseiben, ám egy olyan pedagógusnak, mint ő, aki magával hozta Sepsiszentgyörgyre, a Mikes Gimnáziumba a szárazajtai tisztánlátást, az elorzott jogokért való csatározás győzelmébe vetett hitét, ez nem volt elég. Ezért állt első pillanattól a pedagógusi mozgalmak élére, a szakszervezet első és azóta is sikerrel dolgozó elnöke, az RMDSZ egyik alapító tagja, immár az Ezüstgyopár-díj birtokosa is.

SZABÓ ETELKA  hiába vonult nyugdíjba, nem beszélhetünk a fürdővárosi oktatás sikereiről az ő nevének említése nélkül. A sors nem mindig volt kegyes hozzá, de úgy hírlik, panaszos nem igen szokott lenni, s ha volt is ilyen szava, az azért volt, mert valamit az osztályban, az iskolában, a városban nem tudott elérni, megvalósítani. Azért helyénvaló ez a felsorolás, mert egy olyan iskolában, ahol kollégája volt Fábián Ernő, Gazda József, megfordulta ott magát Farkas Árpád, Simó Erzsébet, de ott voltak a kiváló matematikusok, nyelvészek, nem illett volna hát olyasmikkel előállni, ami esetleg nem szolgálta a közösséget. Ott volt Gazda József mellett a színházas lázban, nem tágított a Csoma-napok alkalmával sem,  az anyanyelvi vetélkedők, színes iskolai műsorok nem készültek nélküle, s még a kicsi Futásfalván is nem elfutott a sok teendő elől, hanem népszínműveket tanított be, a gyerekeket elvitte az irodalom szent helyeire, s ráadásul még házasember-bált is szervezett. Hiába vonult nyugalomba, nem hagyják nyugton a mindegyre felbukkanó tennivalók. Ignácz Rózsa emlékét illik ápolni, emlékkönyvekbe illik beszállni, a Pro Urbe díjat ki kellett érdemelni. És egész pedagógusi pályája sikerességéért kijár neki az Ezüstgyopár-díj is.