A történelemből merítő regényíró

Voloncs Attila a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum végzős diákja. Mindössze 18 éves, de már elmondhatja magáról, hogy publikált szerző, hiszen nemrég jelent meg Virágok esztendeje című történelmi regénye, amelynek cselekménye az őszirózsás forradalom idején játszódik. A tehetséges fiatal szerzőt a kötet születésének körülményeiről, az irodalomhoz kötődő viszonyáról és jövőbeli terveiről kérdeztük.
– Mikor kezdtél komolyabban érdeklődni az irodalom iránt? Mikor és miért kezdtél el írni? Kik a kedvenc szerzőid?
– Az irodalom egészen korán érdekelni kezdett, amióta óvodáskoromban önszántamból megtanultam írni-olvasni, ellenállhatatlanul vonzottak a könyvek, szövegek titkai. Írni is nagyjából ekkortájt kezdtem, legelőször az Egri csillagok hatására, rendre befejezetlen történelmi regényeket. Azt hiszem, rám hatványozottan igaz, hogy az első kiolvasott könyv nagyon meghatározza a további kalandozásokat az irodalomban. Valamilyen szinten még a Virágok esztendeje stílusán és nyelvén is érezni, hogy Gárdonyi köpönyegéből bújtam ki. Persze azóta más szerzők is nagyon a szívemhez nőttek, a magyar irodalomból leginkább Závada Pál és Esterházy Péter, újabban Bodor Ádám és Bartis Attila. A világirodalomban abszolút etalon számomra Umberto Eco és Vladimir Nabokov. A stílus és a narrációs technikák szintjén mindenképp, azonban gondolatilag nem csak az irodalom tud megtermékenyítő lenni számomra: a mostanában készülő szövegemet egy de Chirico-kép inspirálta. Magritte állítólag sírva fakadt, amikor meglátta, én regényt írok a hatására: a Le chant d’amour című festmény tud olyan izgalmas és rejtélyes lenni, mint egy szövevényes regény.
– Honnan jött a késztetés, hogy ilyen fiatalon regényt írj, és hogyan zajlott a folyamat?
– Egy nagyon erős impresszió a legelső dolog, amire emlékszem. Ez később a regényben elég fontos, de mindössze egyoldalnyi helyet kapott. Ehhez képest köré íródott további háromszáznegyvenkilenc. Mindez félig ösztönösen, félig tudatosan született: egy idő után pontosan tudtam, milyen csúcsponthoz akarom eljuttatni a cselekményt, de hagytam, hogy ennek kialakításába néha hirtelen jelentkező ötletek is beleszóljanak. Maga az írás 2015 márciusától 2016 augusztusáig tartott. Közben volt rengeteg kételyem abban, hogy jó-e ez így, utolért egy jókora alkotói válság, középtájon volt nem egy feladási kísérlet, de ma ezeken csak mosolygok. Egy fiatal fiú nagyon érzékeny a kritikára, nem is szívesen mutogattam másoknak, a szövegbe csak néhány személy olvasott bele a munka során. Aztán, mikor egy utolsó átgondolás után elküldtem Závada Pálnak a regényt, és ő elismerő választ fogalmazott meg, nagy kő esett le a szívemről: azóta legalábbis bízom abban, hogy tudok írni.
– Miért éppen az őszirózsás forradalmat választottad témául?
– A sűrítettsége, az eseménydús volta tetszett leginkább. Ez egy máig vitatott és feszültségeket generáló korszak, tökéletesnek mutatkozott arra, hogy beledobjam a szereplőimet és a történelem egy ilyen felfokozott időszakának sodrásában mozgassam őket, összekuszáljam a viszonyaikat egy amúgy is kusza időben. Közben igyekeztem nem tandrámát írni, a politika csak háttér marad, semmilyen végső, nagy tanulság kimondására nem törekedtem. Ítélet nincs: sem az őszirózsás forradalom, sem a Tanácsköztársaság, sem a román megszállók, sem a Horthy-rendszer fölött.
– Miről szól a regény? Kiknek ajánlanád?
– Az 1918-1920 közti időszakot mutatja be egy tizenöt-tizenhat éves fiú szemén keresztül. Háromszázötven oldalt nehéz lenne röviden összefoglalnom, de ajánlani talán tudom röviden: olvassa el mindenki, akit tudni szeretné, hogyan lehet kicselezni Adorno híres kijelentését, és verset írni Auschwitz után.
– A könyv a Guttenberg Pál Népfőiskola gondozásában jelent meg. Hogyan kerültél kapcsolatba velük, és milyen érzés volt, mikor megtudtad, hogy kiadják a regényedet?
– A kiadó oldalán találtam kapcsolati lehetőséget, meglepően hamar válaszoltak, és természetesen nagy öröm volt számomra, hogy felvették a kiadási tervbe.
– Nemrég került sor a regény budapesti bemutatójára. Milyen volt a fogadtatása? Tervezel itthoni bemutatót is?
– Annyira még soha életemben nem izgultam, mint akkor. De végül jól sült el minden, a jelenlevők nagyon érdeklődőek voltak, és rengeteg spontán elismerést kaptam. Ez természetesen jólesik, de igyekszem a helyén kezelni a dolgot: ennyi idősen feltűnően sok ember hiszi magáról azt, hogy ő a következő Raymond Radiguet, miközben már egy összetett mondattal is gondjai támadnak. Nagyon tetszik nekem az a híresztelés, miszerint Kosztolányi kéziratai gyakorlatilag olvashatatlanok, nem a csúnya kézírása, hanem rengeteg javítás miatt. Ez a műgond és önbírálatra való hajlam egyfajta mérce. Természetesen itthon is szeretnék bemutatót, talán június folyamán sikerül is tenni valamit ez ügyben.
– Úgy tudom, hogy egy másik regényen is dolgozol. Mit kell arról tudni?
– Egészen más. Az olvasmány­élményeim, meg persze személyes tapasztalataim alapján megrendült a hitem sok korábbi, az elbeszéléssel és az elbeszélhetőséggel kapcsolatos dogmámban. Lezajlott bennem az a prózapoétikai fordulat, amin a magyar irodalom a hetvenes-nyolcvanas években esett át. Háttérbe szorult a cselekmény, előtérbe került a nyelv, a szövegeim kevésbé patetikusak, kevésbé bizalmaskodóak, viszont sokkal játékosabbak és több bennük az irónia. Az is újdonság, hogy a történelem is csak egy önálló betétregény keretében épül be a most készülő munkába, sokkal inkább a saját generációm problémái és útkeresései kerülnek előtérbe.
– Végzős diákként biztosan sok elfoglaltságod van. Mennyire jut időd ezek mellett az írásra? Hogyan tudod összeegyeztetni az írást az iskolai teendőkkel?
– Nehezen, de megpróbálom. Igyekszem reálisan beütemezni a teendőket, és érettségi előtt természetesen inkább a tanulás dominál. De vannak olyan délutánok, esték, amikor érkezik az a bizonyos – ne nevezzük ihletnek – kegyelmi pillanat, amikor egyszerűen nem hagy nyugodni a képzelet, félre kell tolni mindent, és nincs mese, ha másnap hajnalig is, de írni kell.
– Az irodalom mellett a történelem is nagy szenvedélyed. Esterházy Péter megállapítását tovább gondolva, azt fogalmaztad meg, hogy egy jó író legalább közepes történész. Hogyan fonódik össze nálad ez a két terület? Melyik áll hozzád közelebb?
– Nem hiszem, hogy választani tudnék a kettő közül. Mindig is szinkronban haladtak, végigkísértek minden eddigi életkorszakomban, és meglepően jól tud hatni a kettő egymásra: egy történelemversenyen mindig előny volt, ha szabatosan tudtam fogalmazni, és ugyanígy egy novella vagy épp regény utalásainak, összefüggéseinek kidolgozásában is óriási előny a történelemtől kapott rendszerező hajlam.
– Hol szeretnéd folytatni tanulmányaidat, melyek a jövőbeli terveid?
– A sikeres érettségi a legközelebbi cél. Ha minden jól megy, az ELTE Bölcsészettudományi Karára szeretnék felvételizni, magyar-történelem szakra. Mindenképpen szeretnék az irodalom közelében maradni. Talán gyérebbek itt a lehetőségeim, mint sok más pályán, de így hitem szerint talán a legszebb és legfelemelőbb emberi szórakozás lesz egyúttal a munkám is. <<

Farkas Áron