A Vasgárda és az erdélyi magyarok

A Vasgárda mint fogalom az utóbbi időben sűrűn előfordul a közbeszédben, miután az egyik versenyben maradt államelnökjelölt nyíltan a szellemi örökösének tartja magát. Lássuk, mit is jelentett ez a szervezett a romániai magyarságra nézve.

1927-ben vagyunk, a gazdasági világválság küszöbén, az egyre szélesebb tömegeket nyomasztó szegénység balkáni gyökereiből virágzó korrupcióval párosul Romániában, vele együtt természetesen az 1918 végén bekebelezett Erdélyben is, amelyet fokozatosan árasztanak el a regáti hivatalnokok. Corneliu Zelea Codreanu ekkor hozza létre a Szent Mihály Arkangyal Légiót, amelynek eredetileg, annak három évvel későbbi megalakításakor csak a katonai szárnyát hívták Vasgárdának, azonban az elnevezés csakhamar az egész szervezetre átragadt.

A magát főként kommunistaellenesként meghatározó, a demokratikus, liberális eszmék ellen fellépő mozgalom az ortodox vallás szupremáciáját hirdette filozófiájában, és a román nép mint spirituális közösség ősi hagyományok felélesztésével történő erkölcsi megtisztulását tartotta célkitűzésének. Ez kissé bizarrnak tűnhet tudva azt, hogy a Kapitány korántsem „fajtiszta” román felmenőktől származott: az apját eredetileg Ion (Jan?) Zelinskinek hívták, az anyját pedig Brauner Elizának; az utóbbi nagyapja valahonnan Bajorországból telepedett át vámügyi tisztviselőként Bukovinába, amikor a tartomány még az osztrák császár birodalmához tartozott. Maga a huszvásári születésű (1899) és már ortodox szertartás szerint megkeresztelt Codreanu azonban egyáltalán nem büszkélkedett velük, inkább egy bukovinai részes (răzeși) család ivadékának hangoztatta magát, vélhetően nem sejtvén, hogy ez a társadalmi réteg, illetve a közösen birtokolt földtulajdonra épülő közösségi rendtartás Moldvában inkább a magyarokhoz köthető.

Fiatal életkora nem tette lehetővé, hogy a világháborúban önkéntesként vegye ki a részét (pedig jelentkezett!), de 1919-ben belépett a kommunistaellenes Nemzeti Önismeret Gárdájába, három évvel később, válaszul arra, hogy a jászvásári egyetem vezetősége vallási szertartás nélkül kezdte meg az új tanévet, megalakította a Keresztény Egyetemisták Egyesületét, 1923-ban pedig – A. C. Cuzával közösen – a Keresztény Nemzetvédelmi Ligát. Különféle terrorcselekedetek miatt rácsok mögé is került, és a văcărești-i börtön cellájában annyira inspirálólag hatott rá egy Szent Mihály arkangyalt ábrázoló ikon, hogy hatására elindította a nevét viselő mozgalmat.

A légió előiskolái a 3–13 személyből álló fészkek (cuib) voltak, és ezek egy-egy főnök parancsnoksága alatt állottak. Aki hozzájuk csatlakozott, annak egy fészket kellett szerveznie, és a megnevelt fészektagokkal együtt köteles volt valamilyen hőstettet vagy gyakorlati munkát végrehajtani. Ha a fészektagok alkalmasnak bizonyultak arra, hogy belépjenek a légióba, akkor lașiban, Codreanu jelenlétében szövetséget kötöttek. A szertartás istentisztelettel kezdődött, majd ünnepélyes fogadalomtétel következett, végül a felavatott kapott egy kis zacskót, melybe olyan földet tettek, amely azokról a helyekről volt összegyűjtve, ahol a románság nagyja elpusztultak. (Mihály vajda sírjáról, Horia kivégzésének helyéről stb.). Ez a forma – írta Codreanu – fejezte ki a mozgalom jellegét, „a földdel, éggel s halottainkkal való kapcsolatainkat.”

Csatári Dániel: A román fasizmus sajátosságairól (Történelmi Szemle, 1962)

Az ortodoxia miszticizmusában

Ez megrögzött burzsoá- és kommunistaellenessége mellett (igen, egyszerre mindkettő!) csakhamar erőszakos antiszemita megnyilvánulásaival is hírhedté vált, ami nem csoda, hiszen a másik fő ideológusa a cári titkosrendőrség ügynökei által összeállított Cion bölcseinek jegyzőkönyveit – két egyetemi tanár segédletével – lefordító Ion Moța volt. Miskolczy Ambrus történész az európai fasizmus román változatának tekinti, a legionáriusok „a görögkeleti ortodox vallás nyelvén beszéltek és írtak. Kereszttel vonultak, és revolverrel hadakoztak. Imádkoztak, fenyegetőztek és gyilkoltak, és gyilkolták őket.”

Igen, gyilkoltak, mint ahogy maga a Kapitány is börtönből való szabadulása után nemes egyszerűséggel lelőtte a jászvásári rendőrfőnöket, amit később önvédelemnek állítottak be. 1936-ban meg azért lövetett 120 golyót Mihai Stelescuba, mert az kritizálni merészelte őt. És közben egy igazságosabb és erkölcsösebb világ megteremtését hirdette! Ebből is látszik: ugyan az állami vezetés terrorista huligánnak tartotta, de szemet is hunyt ténykedései fölött, amivel tulajdonképpen további terrorcselekmények elkövetésére bátorította. Ahogyan azt Tarján M. Tamás történsz is látja, míg Magyarországon „Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter az 1930-as években gondosan ügyelt például arra, hogy a nyilasok ne juthassanak fegyverhez, addig román „kollégája”, Alexandru Vaida-Voevod a légiót illetően a tűzzel játszott… Mi több, állítólag a katonai szárnyának névadásában is segédkezett.” No persze, hogy ezek után, még mielőtt hatalomra kerültek volna, csak miniszterelnökből kettőt gyilkoltak meg!

És miközben a munkatáborokban edződő vasgárdisták a veréstől a gyilkolásig, a zsarolástól a fenyegetésig, a kínzástól a gyújtogatásig a terrorizmus teljes eszköztárát kimerítették, a sajtos aurával bíró, az ortodoxia miszticizmusába belekapaszkodó kapitányuk – a szavak szintjén legalábbis – a szeretet fontosságát hirdette, mint a célként kitűzött spirituális megújulás fő eszközét és az arra felé vezető út nyelvét. Sőt, deklaráltan tiltotta a zsidóüldözést is, hogy aztán munkával „büntesse” a parancs megszegőit. És mivel az ilyesfajta munkát az ideológiai képzés alapjának tekintették, tulajdonképpen egyfajta versengés a folyt a „tilalomszegésért”.

Kitüntetett gyilkos

Ami az erdélyi magyarokat illeti, nos Codreanu nyíltan sosem uszított ellenük, de ne felejtsük el, hogy az 1910-es népszámláláskor az akkor mintegy 190 ezer főt kitevő zsidóság több mint 70 százaléka is magyar anyanyelvű volt. Elvileg akár a moldvai bázisra épülő, de tagokat a Kárpátokon innen is toborzó légiójába is beléphettek volna, ha hajlandók lettek volna görögkeleti vallásra átkeresztelkedni és annak előírásai szerint élni, azaz jó románná válni az eszményi Romániában. Úgy volt velük, hogy amíg jól viselkednek, nem kell bántani őket. Olyan feltételezések is napvilágot láttak, miszerint Codreanu levelezett Szálasi Ferenccel, és állítólag a trianoni diktátumot is igazságtalannak tartotta a magyarokra nézve amiatt, hogy azt az általa gyűlölt franciák hozták össze.

Az erdélyi magyarokhoz való viszonyulását azonban inkább tükrözi az a vonzódás, ami őt a nyugati-érchegységi mócokhoz kötötte, akik olyan fegyvertényekkel vívták ki az elismerését, mint az ottani szinte teljes magyarság kiirtása Horea, Cloșca és Crișan vezetésével 1784-ben, vagy magyar civilek tízezreinek legyilkolása Avram Iancu és Axente Sever hordái által az 1848–49-es szabadságharc idején. De a magyar „uralom” ellen fellépő és 1919-ben a Kereszttestvériséget megalapító Amos Frâncut úgyszintén egyik szellemi atyjának tekintette. Ez pedig sok mindent elárul!

A tettek pedig még többet. Például kitüntette és ügyvédként is védte azt a legionáriust, aki 1933 júniusában bírósági tárgyaláson lőtte le nagyiklódi Tischler Mórt. Pedig az csak a „földreform” alkalmával elvett erdeit szerette volna visszaperelni…

A halált és erőszakot kultiváló, mintegy 20–30 ezer tagot számláló Vasgárda igazából 1940. szeptember 6-a után tudta kimutatnia foga fehérjét, miután Besszarábia, Észak-Erdély és Dél-Dobrudzsa elvesztése kiváltotta belpolitikai káoszt meglovagolva, a szintén szláv- és magyarellenes Ion Antonescu oldalán hatalomra került. Ekkor valóságos rémuralom kezdődött a lágerek és börtönök átszőtte országban!

Ez a végletekig fanatizált, „fegyelmezetlen kis gyilkos banda” (Hugh Beton Watson angol történész megállapítása) 1940. november 24–27. között a jilavai börtönben, valamint a bukaresti rendőrség helyiségeiben 67 volt magas rangú politikust és tisztviselőt végzett ki, közöttük George Argeșeanu tábornokot, egykori miniszterelnököt, Victor Iamandot, a Liberális Párt egyik vezetőjét, volt igazságügy-minisztert; rabolták el otthonából és gyilkolták le Nicolae Iorga történelemtudóst, volt miniszterelnököt, Virgil Madgearu egyetemi tanárt, egykori ipar- és kereskedelemügyi minisztert.

Dél-Erdély jobban megszenvedte

Regnálásuk öt hónapja alatt 900 személyt kínoztak vagy öltek meg, a fővárost nem számítva több mint 3400 ingatlant, üzemet és más javakat sajátítottak ki erőszakkal a hitlerista Németország jóváhagyásával, bátorításával. Bár a politikai ellenfelek mellett a kisebbségek közül főleg zsidókra felé irányult gyilkos- és bosszúszomjuk, a „harc” hevében bizony magyar házakra, üzletekre, kulturális központokra, egyházi intézményekre is gyakorta rátámadtak. Torda környékén több magyar kereskedőt és gazdát fenyegettek meg, azzal vádolva őket, hogy „a magyar uralom előmozdítói” voltak, de Brassóban és Arad környékén is zaklattak magyarokat, mondván, szimpatizálnak Horthy revizionizmusával.

L. Balogh Béni történész egy korábbi interjújában kifejtette, a dél-erdélyi magyarságnak nemcsak a vagyoni biztonsága, hanem az élete is sokszor veszélyben forgott, verések, letartóztatások, sőt gyilkosságok történtek. „Némiképp visszafogó erőként hatott Antonescuék politikájára az, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, és számoltak azzal, hogy ha ők atrocitásokat követnek el a dél-erdélyi magyarok ellen, akkor ugyanez történik majd az észak-erdélyi románokkal is.”

A második bécsi döntéssel ugyanis Dél-Erdély továbbra is román fennhatóság alatt maradt félmillió magyarral, akik kulturális téren és demográfiailag is pótolhatatlan veszteséget szenvedtek: az onnan elmenekülni kényszerült 200 ezernyi nemzettársunk helyére legalább ugyanannyi román költözött Észak-Erdélyből, akiknek zöme a Regátból került oda Trianon után. Voltaképpen tehát az ott ragadt 300 ezernyi magyar volt kénytelen ténylegesen megtapasztalni, milyen a vasgárdista uralom, hiszen az volt az egyetlen legális politikai szervezet az országban. Benkő Levente szavaival élve „központilag elrendelt és a román hatóságok által végrehajtott szisztematikus magyarüldözés zajlott le, amelyet csak a német tancsapatok októberi bevonulása és a Vasgárda felszámolása fékezett valamelyest.”

Elbukott puccs

Igaz, Codreanu ekkor már nem él: miután II. Károly 1938 februárjában bevezeti „királydiktatúrát”, áprilisban letartóztatják a Kapitányt, majd november 30-án – állítólag szökési kísérlet közben – tizenhárom társával együtt meggyilkolják a Bukarest közeli Tâncăbești-en. Helyét Horia Sima veszi át a szervezet élén, akinek abba törik bele a bicskája, hogy egyeduralomra törve maga Ion Antonescu ellen kísérel meg puccsot. Utóbbi a Wehrmacht segítségével győztesként került ki a hatalmi harcból, és 1941 januárjában, véres progrom során számolja fel a szervezetet. Vezetőit a Gestapo ugyan Németországba menekíti, de a tagság jelentős, életben maradt részét letartóztatják, majd az orosz frontra küldik, és Antonescu különös gondot fordít arra, hogy élve minél kevesebben kerüljenek haza.

Ebből kifolyólag aztán az 1944 szeptemberében Észak-Erdélyen végigmenetelő Maniu-gárdisták elvileg külön lapon kezelendők. Ők tulajdonképpen a Vörös Hadsereg farvizén gyilkolták a magyarokat Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és máshol, de van adat arra nézve, hogy az atrocitások elkövetésében helyi román csendőrök és korábbi légionáriusok is segédkeztek; utóbbiak közül később a Román Kommunista Pártba is sokan beépültek.

Az általuk képviselt ideológia tehát álcázva, lappangva, de tovább él. Elég, ha a tâncăbești-i, náci karlendítős legionárius megemlékezésekre gondolunk (idén sem maradt el), vagy arra, hogy az elnökválasztás első fordulóját megnyerő Călin Georgescu miként eszményesíti a Kapitányt, és ígéri beteljesíteni álmait.

Címlapfotó: Freepik