Akinek „könnyű, mert ott van a tövén”

Biszak József a kezdetektől, vagyis immár 26. éve tagja a Máltai Szeretetszolgálatnak. Végigjárta a ranglétrát, 10 éve elnöke a szentgyörgyi szervezetnek. Azon kevesek egyike, aki címmel, ranggal is ugyanaz az ember maradt, aki volt, aki ítélkezés nélkül elfogadja maga körül az emberi gyarlóságot, és a legszerencsétlenebbeket teljes emberségével és hitével szolgálja.

„Nem vagyok közszereplő” – hárította interjúkészítési szándékomat, majd mégis kötélnek állt. Mivel életének gerince a segítségnyújtás, valamint a hit megtartása, és mert ez a kettő a Máltai Szeretetszolgálatnak is vezérelve, így ő is megtalálta magát benne. Itt kezdtük beszélgetésünket a civilben a Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Központban dolgozó főszakáccsal, két (szinte) felnőtt gyermek édesapjával. Jelenleg 102 önkéntes és 15 alkalmazott munkájának összehangolása a napi tiszte, a hol több, hol kevesebb erőforrást, pénzbeli és tárgyi adományokat a megfelelő helyre juttatni, miközben egy percre sem felejti el felelősségét, mert „sokszor kisnyugdíjas nénik lejecskéit kell jó helyre juttatni.”
– Még mielőtt máltás lettem, az egyházban is segédkeztem, de úgy gondoltam, csoportban könnyebb bizonyos célokat elérni. Voltam ifjúsági vezető, foglalkoztam cigánygyerekekkel, 10 éve vagyok elnöke a sepsiszentgyörgyi szervezetnek – nézett vissza a kezdetekre Biszak. – A mi gyerekeink is itt nőttek fel, a napi munka közben, és ez azért jó, mert másképp nagyon a családi élet rovására ment volna a tevékenységünk. Ahogy utólag megszámoltuk, itt kilenc pár alakult, kilenc házasság köttetett, s a gyerekek az utánpótlást gyarapítják.

Egy szegény együgyű színeváltozása
Pár évvel ezelőtt tanúja voltam egy faluban egy szegény együgyű színeváltozásának, mely a Biszak József műve volt. Nagy lelkierő kell ehhez a munkához, vontam le a következtetést.
– Ha nem ereszkedem le az ő szintjére, nem érzem át, ő mit él meg… Z. szokása naphosszat császkálni-csoszogni a faluban. Egyedül él, nem tudja ellátni magát, itt-ott kap egy kis ennivalót. Mindig koszos volt, de egyszer észrevettem, hogy vérzik a lába, belevágott a bakancs, beleragadt a zokni. Megsajnáltam. Mondtam a társaimnak, nézzétek, mennyi bogár van rajta. Vigyázz, mondták, az tetű! Jobb ötlet híján, mivel egy bogárirtó spray volt a közelben, azzal lefújtam a ruháját, sötét volt körülötte a föld, ahogy leperegtek róla a vérszívók. Másnapra újra elhívtam, levágtuk róla a ruháját, és jó sok szappannal, slaggal mostuk le. Aztán megborotváltam. Megfigyeltem, hogy ha meghallgattuk és tudta, hogy bízhat bennünk, ő is tagoltabban, értelmesen, egész mondatokban beszélt, beszámolt arról is, mi történik a faluban, elmondta, ki halt meg, név szerint emlegetett mindenkit.

Honnan a lelkierő?
– Kapom a Jóistentől. Egyébként nem lehetne ezt bírni. Ennyi nehéz helyzetet látni naponta nagyon megterhelő. Hiába szeretnénk megoldani mindenki gondját, nem tudjuk. Ráadásul, míg a más gondjával foglalkoztam, az enyémet hanyagoltam, és ez állandó lelkiismeret-furdalást okozott. Majd nehogy öregségemre hánytorgassák fel a gyerekeim, hogy „ülj csak egyedül a szobámban, apám, mert annak idején keveset voltál velünk…”
Én is sokszor érzem magam mélyponton, ilyenkor a lelki vezetők segítenek, és nagy megnyugvás, hogy van egy imacsoport, aki értünk imádkozik, hogy mi tudjuk végezni a munkát, hogy legyen erőnk hozzá, és ne savanyún csináljuk. Nehéz nap mint nap megharcolni azokkal, akik rámenősen követelőznek.

Könnyű dolgokról, amit kevesen vállalnak
– Egy ilyen lelki embert még éle­temben nem láttam. Mindenre odafigyel, mindent tud követni, semmit nem felejt el. Mindenkivel megtalálja a hangot, és mindig jókedvű. Tisztaságmániás, a pókhálókat örökké észreveszi, de a kezét is ráteszi a dologra – jellemezte a szeretetszolgálat egyik önkéntese, Kádár Magdolna a főnökét. – Nem hiszem, hogy valaki rosszat tudna mondani róla. Volt, hogy bezártam a kulcsaimat, vissza kellett hívjam otthonról, de nem szidott, pedig nagyon féltem.

Nagymama konyhájából indult
– Miért lett szakács? – faggattam interjúalanyomat.
– Anyukám árva gyerek volt, amikor bejöttek az oroszok és a zárdát, ahol nevelkedett, bezárták, egy idegen házaspár örökbe fogadta, de úgy, hogy felnőtt korában ő maga dönthetett arról, hogy fel akarja-e venni a nevelőszülők nevét. Nagyapám görög-katolikus volt, nagyanyám református, de anyámat meghagyták katolikusnak.  Ezt a rugalmasságot, toleranciát nagyon tisztelem bennük.
Főzni úgy kezdtem, hogy nagyon sok időt töltöttem anyukám nevelőanyjánál, vagyis nagymamánál, aki engem minden konyhai tevékenységbe bevont, megengedte, hogy a keze alá dolgozzak, hogy kísérletezzek, és bármikor kotyvasztottam valamit, mindig azt mondta, „nagyon finom, Putyikám”. Innen eredeztetem az érzésemet, hogy nem szükséges rokonnak lenni ahhoz, hogy az ember szeretettel forduljon másokhoz.
Mindent kipróbáltam, megsütöttem-megfőztem, mai napig kísérletezem, és úgy voltunk nevelve, hogy mi ételt nem dobunk el, tehát a maradékokat átdolgozom, új formában, kiegészítve tálalom a családnak, s várom a hatást.
A szakiskola után szövetkezethez kerültem dolgozni cukrászként, majd diákként a pártkantinban dolgoztam, ahol megkedveltek, sokat jártam oda önkéntesen segíteni a személyzetnek, 84–86-ban. Így a párttitkárok voltak az első híres emberek, akiknek főztem, számukra voltak olyan alapanyagok biztosítva, amelyek másoknak nem. Akkoriban a virágzó Bodok vendéglőben voltak szép ételkiállítások, amelyekre készültünk, segítettem, közben tanultam. Az akkori rendszer jellegzetes dolgai voltak az aszpikos ételek, számomra a cukorrózsák, a csokoládéházikók, kandírozott gyümölcsök készítése volt különleges élmény, nem akárki csinálhatott ilyeneket.

Mit eszik az államelnök?
Biszak József a Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány szakácsaként egyházi és világi méltóságok hosszú sorának főzött – szintén a kezdetektől, azaz mióta 1992-ben megnyílt a szálloda és konferenciaterem.
– Milyen az államfők ízlése, mit kíván a protokoll ilyenkor?
– Volt nálunk Emil Constantinescu elnök is, de ő csak kürtőskalácsot evett, ez volt a protokollba beírva.
Mádl Ferenc volt magyar köztársasági elnöknek mindenféle hideg és meleg ételt készítettünk reggelire, de ő mikor leült az asztalhoz, azt mondta: kérhetnék egy kis joghurtot reggelire? Ebbe kicsit beleizzadtunk, nem voltunk felkészülve, közlekedni sem lehetett a faluban a sok kísérő autójától, gyalog szalasztottunk el valakit a helyi ABC-be. Az ebédje mézes csirkesült volt, a második puliszka erdei gyümölcsös öntettel, marhahús sóban főve. Törekedtünk a helyi ízeket belevinni a menübe, de nem voltak kirívó, különc igények senki részéről. A Máltai Lovagrend két elnöke, aki vendégünk volt, akit államelnökként tisztelnek, itt a székhelyünkön velünk ebédelt abból, amit mi az önkénteseknek főztünk, hiába tiltakoztak a biztonsági emberek, a protokollfőnök, hogy ez nem szabályos. Persze, ennyi év alatt előfordultak konyhai gikszerek is, de ezeket majd csak az emlékirataimban teszem közzé. Addig viszont nagyon jól szórakozunk rajtuk a munkatársakkal. Mert a humor felszabadít. Igazából az segít túlélni – zárta beszélgetésünket a szeretetszolgálat elnöke, néhány nevetőránccal a szeme körül. <<