Boér-versek a Vigadóban

Kedden a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében Boér Géza Egybegyűjtött írások című kötetét mutatta be dr. Borcsa János irodalomkritikus és Dimény H. Árpád költő, szerkesztő.

Felvezetőként Józsa Irén nyugalmazott pedagógus olvasta fel Borcsa János Képzelt interjú Boér Gézával című, a költő születésének 70. évfordulója apropóján született írását. Ebben egyebek mellett a verseiben megmutatkozó Kányádi-hatásról, az általa vallott eszmékről, a kisebbségi helyzetről és arról is „faggatja” az irodalomkritikus a néhai költőt, hogy mikor, melyik napszakban ír legszívesebben? „A költők éjszaka írnak, amikor sötétfehér a magány, amikor a vers egyetlen, végső lehetőség”, hangzott a válasz.

Dimény H. Árpád saját, Hiátus-tusa című versével rótta le tiszteletét a költőelőd emléke előtt, majd Borcsa János a képzelt interjú születéséről szólva megjegyezte, Boér Gézára emlékezni és emlékeztetni is sokféleképpen lehet. „Én magam többször, többféle helyen, módon vállaltam ezt a feladatot, és idei év márciusában úgy gondoltam, hogy jó lenne nemcsak megemlékezni, hanem valamiképpen megjeleníteni a költőt. Így született a képzelt interjú.” A folytatásban felidézett egy 33 évvel ezelőtti epizódot, amikor Boér Géza második, halála után kiadott kötetéből (létlelet, 1989 – szerk.) néhány verset kidobott a cenzúra és ezek pótlására őt kérte fel a kiadó. „Biciklire ültem, kimentem Torjára és a Boér-családtól elkértem 3–4 verset, amelyek a kidobottak helyére kerültek. Ezek, bár személyesebb jellegűek voltak, technikailag nem tértek el a kötet többi versétől, egy beavatatlan szem észre sem venné, hogy azok utólag lettek odaválogatva.”

A bemutatott könyv felépítéséről szólva elmondta, Boér Géza első két kötetének szerkezetén nem változtatott, hangsúlyozva, „az első kötet (Hiányok térképe, 1980) egy versfolyam, amelyet nem lehet újrarendezni”, míg a harmadik kötet (Sorskeresztrejtvény, 2002) szerkesztését Fekete Vincére bízta. „A három megjelent kötet versei után a korai, illetve kiadatlan versekből is található egy válogatás, és nagyon fontosnak tartom azt a mintegy 100 oldalnyi, Boér Géza irodalomkritikai tevékenységéből válogatott, korábban kizárólag folyóiratokban megjelent szövegeket” – jegyezte meg.

A néhai költő alakját felidézve az est folyamán többször elhangzott, hogy hallgatásával is sokat mondott. „Szilágyi Domokosról mondták pályatársai, hogy a hallgatásai milyen fontosak voltak. Géza esetében ugyanez mondható el”, hangsúlyozta Borcsa. Kettejük kapcsolatáról szólva megemlítette az 1979–`80 körül Kézdivásárhelyen rendezett irodalmi köröket és azt, hogy ezen túlmenően keddenként ketten a Rózsa vendéglőben összeültek. „Érdemes lenne, hogy a vendéglőnek legyen egy Boér Géza-asztala”, vetette fel ennek kapcsán az ötletet.

Az est záróakkordjaként Kiss Éva nyugalmazott tanárnő Borcsa Jánoshoz csatlakozva Boér Géza hallgatásairól szólt, Vetró András szobrászművész a Vetró András portréja mellé című vers születését idézte fel, míg Szabó Szende Boér Gézáról, a közéleti személyiségről emlékezett meg, sérelmezve, hogy, bár nagyon jó, hogy vannak, akik továbbviszik a kézdivásárhelyi színházi múltat, kár, hogy a több mint 14 évig Boér Géza nevét viselő népszínházról és a költőről is megfeledkeztek. „Nem az a bántó, hogy kerékbe tört a népszínház folytonossága, hanem az, hogy Gézát is kiseperték az Udvartérbe…”, jegyezte meg.