Egy breton tudós a magyarokról

Az 1925-ben született Bernard Le Calloc’h breton diplomata, nyelvész, történész és földrajztudós azon ritka nyugati professzorok egyike, aki nemcsak érdeklődik a magyar történelem iránt és tanulmányozza azt, hanem cikkek százaival és számos könyvvel népszerűsíti is. Ugyanakkor ismeri és követi az erdélyi magyarság, ezen belül a székelység sorsát, számtalan fórumon rámutatva hátrányos megkülönböztetésünkre.

Magyarságkutatásának eredményeiről személyes ismerőse, Viziné Debrezcy Ildikó számolt be a legutóbbi Körösi Csoma Sándor Napok alkalmából szervezett tudományos ülésszakon. Amint azt a Kolozsváron élő és tevékenykedő gyógypedagógustól megtudhattuk, Le Calloc’h a tényekre támaszkodva, lépésről lépésre tárja fel a valóságot, ily módon kikristályosodott meggyőződésének pedig tudományos dolgozataiban és előadásain ad hangot. A Kelet és nyugat határán című könyvében például azt is megfogalmazza, hogy nem István, hanem apja, Géza fejedelem volt a honalapító, mert ő vette és vetette fel a keresztséget népével, beleértve a fiát, Vajkot, vagyis a később Szent István magyar királyt is. Nyelvünkről pedig ugyanott úgy vélekedik, hogy az a X. században jelentősen eltért a mostanitól. the advantage. Szerinte ugyanis akkori hangzása markánsabb, magánhangzói zártabbak, hangszíne mélyebb volt, és a szavakat jobban elnyújtották.

Szerinte a magyarok a Kárpát-medencébe egy kezdetleges rovásírást hoztak magukkal, amelynek egy változata a 17. századig használatos maradt az erdélyi székelyek körében. Az idők során azonban az egész Magyarországról eltűnt a római katolicizmus gyors terjedésével járó latin ábécé bevezetése miatt.

Bernard Le Calloc’h-nak sikerült megoldania a Szent István feleségét, a bajor Gizellát övező rejtélyt is, mely abból a furcsa tényből következik, hogy végleges nyughelyének két, egymástól tetemes földrajzi távolságra fekvő sírt is tulajdonítanak. Az egyik Veszprémben, a másik pedig a bajorországi Passauban található. Az idevágó művek, így Altaich évkönyvei (708-1073), Hermannus Augensis krónikája (1054), az 1200. évi magyar-lengyel krónika, valamint Alberich krónikája (1235) tanulmányozása után a breton tudós egyértelműen megállapítja, hogy Veszprém a biztos temetkezési hely, hiszen ez volt Gizella kedvenc városa, és egyetlen dokumentumban sem lelhető fel az elhagyására utaló bejegyzés. Ugyanakkor az általa alapított székesegyházban lévő sírkövén a neve is megtalálható.

Ugyancsak Le Calloc’h ásta ki a krónikákból, hogy Gizella sírja veszprémi elhelyezésének megkérdőjelezése a 15. századig fel sem merült, akkor viszont a bajorországi Passauban működő, régi niedernburgi bencés kolostorban felfedeztek egy latin feliratot, mely arról tudósít, hogy 1095. május 7 én elhunyt az igen tiszteletre méltó Gizella apátnő, Szent Henrik császár húga és Szent István magyar király felesége. A kutató szerint ez már csak azért sem felelhet meg a valóságnak, mert azt jelentené, hogy Gizella 120 évesen szenderült jobblétre egy olyan korban, melyben az átlagéletkor a harminc évet sem érte el.