„Ember küzdj, és bízva bízzál”

A nagybaconi Kusztos Vilmos által saját háza udvarán berendezett néprajzi múzeumról, gyűjteményről már írtunk a Székely Hírmondó hasábjain. Most, a magánmúzeum megnyitása után három évvel ismét visszatértünk a Csinód utcában található takaros, rendezett kis udvarra, több okból is. Egyrészt, mert Vili bácsi jelezte, hogy gyűjteménye szaporodott valamelyest az elmúlt években, aztán azért is, hogy új ötleteiről, további terveiről is megkérdezzük, nem utolsósorban pedig azért, mert a régi idők hangulatát, a régi mesterek aranykezét idéző tárgyak között egész egyszerűen jó ott lenni, egy kicsit olyan, mintha az ember visszautazna az időben, nagyapáink, nagyanyáink idejébe, vagy legalábbis saját gyermekkorába, amikor még más világ járta, szebb, értékesebb, az embert és alkotásait is tisztelő, becsülő világ.

Vili bácsi szeret mesélni a múltról: nem csak az általa gyűjtött tárgyakról, de falujának, sőt egész Erdővidéknek régvolt idejéről, dolgairól is. Élete több mint hét évtizedének tapasztalata, gyakorlata által szinte pillanatok alatt elevenít fel egy-egy érdekes történetet, hangja azonban olykor szomorúra vált – az ok az, hogy tavaly, ötven év házasság után, elvesztette szeretett feleségét, így, a még közös terveiket derékba törte az élet. Az udvaron már csak az emlékek, na meg a múzeumi tárgyak csillognak változatlanul, mit sem törődve az idő múlásával. Az asszonykéz hiányát egyébként nem lehet észrevenni a portán: sok helyütt virágok díszelegnek, a múzeumi tárgyak elrendezésében akarva sem találna senki hibát, a rendezettség, a tisztaság megnyugtató szemnek, léleknek is egyaránt. Mintha csak a némely tárgyon ott lapuló „Made in Germany” felirat sugallta minőséget és pontosságot állította volna saját mércéjéül is a házigazda.

Vili bácsi már nyugdíjas volt, mikor eldöntötte, gyűjteményt hoz létre. Nem minden előzmény nélkül, mert hozzátartozik a történethez, hogy már fiatal korában szeretett mindennel foglalatoskodni, a három testvér közül ő volt az, aki a családi háznál maradt, és alig létezett olyan mesterség, mihez ne értett volna, ne próbált volna. Az ezermesterség velejárója pedig az, hogy előbb-utóbb a kezébe került, megjavított, vagy elkészített tárgyakhoz ragaszkodni kezd az ember. Egyik ilyen tárgya Vili bácsinak a hegedűje, mely a rajta található felirat szerint 1813-ban készült, és mely, mint bevallotta, gyűjteményéből számára a legkedvesebb. Fiatal suhancként kapta ajándékba: zenélni is szeretett volna ugyanis, de nem volt mivel, próbált készíteni egy hegedűt, de aztán a náluk kvártélyban lakó tanító néni, a néhai vargyasi Máthé Feri bácsi húga azt mondta ne kínlódjon, nekiadja hegedűjét. Ezzel a hegedűvel muzsikált később azon az estén is 1963-ban, amikor megismerte feleségét, így vált a hegedű élete történetévé.

A muzsikálásnak köszönhetően pedig élete szép emléke maradt a katonaság is, ahol a katonazenekarban játszott, és, hogy a dolgok milyen különösen fonódnak össze az ember életében, példázza az, hogy egyik volt máramarosi katonatársa valahonnan megtudta, hogy múzeumot hozott létre, felhívta és ajándékba adott neki néhány különösen szép ásványdarabot, melyek most ékesen tündökölnek a sok régiség között.

Egyébként így gyarapodik Vili bácsi jelenleg már talán több ezer darabból is álló gyűjteménye: vannak, akik felajánlanak neki régi tárgyakat, másoknak ő jár utána, és vesz meg innen-onnan. Egyik újabb szerzeménye egy lüszter lámpa, a meglévők közül a legnagyobb, legszebb. Ennek hosszasan utána kellett járnia, és mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy megszerezze, egy régi Petromax petróleumlámpát (ezeket 1910-ben szabadalmaztatták) viszont csak úgy behozott neki egyik falusfele.

Azt talán szükségtelen is említenünk, hogy a tárgyak, melyek Vili bácsi birtokába kerülnek, nincsenek azonnal kiállítható állapotban. Olyan is van, hogy némelyikkel napokat, heteket dolgozik, fényesíti, csiszolja, szétszedi, összerakja, mi több, egyszer, ha lehet, működőképes állapotba hozza őket. Működnek például a faliórái is. Különleges élmény a látogató számára, ha épp egész órakor tartózkodik a kiállító helyiségben, ahol ezek vannak, és végighallgatja dallamos ütésüket.

Ugyanott a boldog békeidőket idézi az 1800-as években készült patefon, melyről régi induló hangja csendül, de itt van kiállítva egy 1936-ban készült telepes rádió, és az is, melyen 1956-ban a forradalom hírei Nagybaconba eljutottak. Nyomdaipari gépek, régi írógépek között található egy igen érdekes szerkentyű is, mely bár nem túl régi, annál figyelemreméltóbb: a hatvanas években gyártották Marosvásárhelyen azt a mechanikus számológépet, melyik jó néhány kilót nyom, valóságos masztodon, karokat tekerve, billentyűk segítségével lehetett vele műveleteket végezni. Itt lehet igazán elcsodálkozni azon, mekkorát változott ötven év alatt a világ. És változott a világ 1989. december 22-én is: Vili bácsi, mint számára, és mint a mindnyájunk számára jelentős esemény mementójaként őrzi a megyei újságnak a régi világban megjelent utolsó, és már a népakarat győzelmét hirdető, új névvel megjelenő első lapszámát.

Hogy mi minden található még a gyűjteményben, hosszú lenne felsorolni, de talán nem is érdemes: látni kell őket. Az egyik helyiségben most régi, ráfos szekerek vannak, ám terve szerint a házigazda itt egy, a hagyományos falusi életet bemutató szobát rendezne be, a szekerek, más egykoron használt mezőgazdasági szerszámokkal együtt a kertbe kerülnének, ahol már készül a lefödés számukra. Itt állítódna fel az 1975-ben készült festett székelykapu is, melyet Bardocról adományoztak neki, rajta a felirattal: „Ember küzdj, és bízva bízzál”.

Vili bácsit hallgatva, amint szeretett, lelkesen gondozott tárgyairól, gyűjteményéről és a múltról beszél, talán ez lesz a legtalálóbb idézet, mellyel, ha majd felállítódik a székelykapu és kiteljesedik a múzeum, végül szembesülhet a látogató, a régmúlt eszközei közt tett utazása befejezéseképpen. Mert Kusztos Vilmos nagybaconi gyűjteménye nem mást szemléltet, mint eleink küzdelmét, és azt, ahogyan ők bízva bíztak mindabban, amit csináltak, s ahogyan épp ezért egyszerű, de tartalmas, szép életet tudtak élni, tudtak alkotni, és tudtak örülni mindannak, amit létrehoztak.

Emléküket, a múlt tárgyi emlékeit őrzi ez a gyűjtemény, őrzi Vili bácsi, a mi kötelességünk pedig az, hogy lelkünkben is őrizzük, továbbvigyük az emlékeket, életszemléletünkkel, mindennapjainkkal pedig bizonyítsuk elődeink, és munkásságuk iránti tiszteletünket, alázatunkat. Mert bizony igaz: „Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia.”

A néprajzi gyűjtemény elérhetősége: 0747 755 506, Kusztos Vilmos.

További fotók itt