Emlékezés és emlékeztetés

Több mint száz résztvevője volt a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya által hétfőn szervezett gyalogtúrának, amellyel a 24. székely határvadász zászlóalj katonái és vitéz Mező Ferenc tartalékos zászlós emléke előtt tisztelegtek.

Már hétágra sütött a nap, amire a találkozás helyszínéül szolgáló Katrosában mind összegyűltek, és vitéz Szima Csaba kézdivásárhelyi helytörténész, túravezető szólhatott a Magyarország és Erdély különböző szegleteiből érkezettekhez. Amint azt megtudhattuk tőle, a kézdivásárhelyi székhelyű 24. székely határvadász zászlóalj állománya a környéken lezajlott súlyos csaták során tanúsított hősies helytállásával örökre ráírta nevét a magyar hadtörténet fényes lapjaira. Éppen ezért néhány barátjával úgy döntöttek, hogy dicsőséges magatartásukról fel kell lebbenteni a feledés fátylát, és újra be kell vinni a köztudatba. Ezzel ugyanis szerinte nem csak nekik, hanem saját magunknak és az utánunk jövőknek is tartozunk, mert példájuk eligazít és irányt mutat a mindenkori zűrzavarban. Ebből a meggondolásból jelölték meg az elmúlt tíz évben a legádázabb csaták helyszíneit, és született meg a Dél-magyarországi Speciális Mentő Kutatócsoport támogatásával immár megvalósuló emléktúra ötlete is. Célja a Nyírponk nevezetű magaslatra való feljutás, amelyet 1944. szeptember 3-án utolsó emberig védelmeztek a Mező Ferenc zászlós géppuskás szakaszakának katonái, az Úz-völgye felől előrenyomuló szovjet alakulatokkal szemben.
A múlt felett merengve és a hősök tetteivel felvértezve vágott neki a századnyi ember a meredek kaptatókkal és nyaktörő ereszkedőkkel tarkított, összességében 15 km hosszú útnak. A rá váró nehézségekkel a gyerekekből, serdülőkből, ifjakból, középkorúakból és idősekből álló csapat minden tagja tisztában volt. Szikkasztó hőségre viszont közülük senki sem számított. Ennek ellenére, erőfeszítések árán ugyan, de végül mindenki megbirkózott az önként vállalt feladattal, és szerencsésen felért az 1051 m magas tetőre. A legnagyobb próbának azonban a Szima Csaba és hagyományőrző társai voltak kitéve, ők ugyanis korhű egyenruhában és katonai felszereléssel vállalkoztak az emléktúra megtételére. Így a Soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetője, Igler Attila, a gelencei Kerekes Áron, valamint Benkő László, Ferenc Attila és Fülöp Ferenc Szárazpatakról megérdemli, hogy név szerint említsük őket. Az utóbbi lova ráadásul az ilyenkor elkerülhetetlen málhahordás terhe alól is mentesítette a „katonákat”.
A vitézek rakta tűzön megsütött ízletes szalonna elfogyasztása után maradt néhány percünk, hogy szóba elegyedjünk két résztvevővel. Ennek során kiderült, hogy a Nyíregyházáról érkezett Regicer Fruzsinát Erdély és a neveltetése hozta erre a megemlékezésre. Már több mint harminc éve járja az egykori Tündérkert történelemmel átitatott, legendás tájait, és a közöttünk feszülő fizikai távolság ellenére úgy érzi magát itt, mint aki hazaérkezett. A miskolci Bata Hajnalka pedig szintén Erdély szerelmeseként látogat évek óta ide. Mindketten visszatérő résztvevői az ilyen és hasonló rendezvényeknek. A későbbiek során ugyanakkor megbizonyosodhattunk róla, hogy nem csak fizikai jelenlétükkel, hanem a keblükben dobogó magyar szívből fakadó érzelmeknek hangot adva is hozzájárulnak ezek emelkedett hangulatához. Fruzsina ezúttal egy Reményik Sándor-verset szavalt el, és Hajnalka egy torokszorító katonanóta eléneklésével adózott a hősök emlékének.
A jól megérdemelt falatozás után Szima Csaba – a szemei sarkában egy-egy odatévedt könnycseppet elmorzsolva – elevenítette fel a Nyírponkon ezelőtt 74 esztendővel lejátszódott drámát. Akkor és itt, Mező Ferenc vezetésével egy negyvenfős géppuskás szakasz vette fel a harcot az Alcsík irányába kitörni akaró szovjet hadsereg egységeivel, órákon keresztül meghiúsítván ebbéli szándékukat. A többszörös túlerőben lévő ellenség ismételt gyalogsági és lovassági támadásai nyomán azonban nem csak a székely bakák fogytak vészesen, hanem a rendelkezésükre álló lőszer is. A kőröstarcsai születésű (1919) parancsnok így végül magára maradt, és több sebből is vérezve folytatta a harcot, amíg egy golyó végleg le nem terítette. Áldozata, áldozatuknak köszönhetően azonban a völgy védelmét biztosító magyar alakulatoknak alkalmuk volt felzárkózni, és megakadályozni a szovjet előrenyomulást.
Az elhangzottak után kegyeletük jeleként a jelenlévők egy nemzetiszínű szalagot kötöttek a hegytetőn őrködő tölgyfa koronájára, majd szomorúsággal átitatott büszkeséggel és lélekben megerősödve vágtak neki a Katrosa-patak völgyén vezető visszaútnak.