Én nagyon erősen érzem: ezt akarom, szeretem és bírom – mondja Tímár Kincső, a 25 éves hegyimentő

A brassói Transilvania Egyetem utolsó éves erdészmérnök-hallgatója, képzett cserkészvezető, pedagógus, rohammentős, síoktató és hegyimentő, leendő hegyi idegenvezető, amatőr néptáncos, menyasszony – és még nem töltötte be 26. évét a sepsiszentgyörgyi Tímár Kincső Katalin. Jelenleg a brassói hegyimentő közszolgálat legfiatalabb tagja, egyike az országban aktiváló öt női hegyimentőnek, és az egyetlen magyar közöttük. Karácsony előtt vele beszélgettünk.

Megbeszélt találkozónkra Kincső hangszerrel érkezik, innen ugyanis a Népművészeti Iskolába siet brácsázni tanulni. Ennek apropóján derül ki, hogy a néptáncot már gyermekkora óta gyakorolja, de úgy érzi, kell hozzá a hangszertudás is: ezáltal él meg valami mély kapcsolódást az ősökkel, a hagyományokkal, a magyar lelkülettel, ezáltal érzi, hogy gyökerei erősödnek, mondja.

Nyilvánvalóvá válik, hogy a sepsiszentgyörgyi hegyimentőnek nagyon fontos a magyarságtudata, ezért is faggatom arról, hogyan lett éppen a brassói csapat tagja, hiszen itthon, Háromszéken is van hegyimentő-közszolgálat. Érzékeny pontra tapintottam, hiszen, mint kiderül, Kincső ugyan önszántából igazolt át a brassói csapathoz, de azért, mert itt nem kapott lehetőséget arra, hogy kiteljesíthesse azt a tehetséget, amit szerinte Istentől kapott, és amit az emberek megsegítésére szeretne használni. „Nem engedtek terepre, és nem azért lettem hegyimentő, hogy nyolc órát irodában üljek”, indokolta továbblépését.

Ambíciós célok és előre nem látott történések

„Egy hegyimentősnek több sportágban is profinak kell lenni, ez pedig nagyon sok edzést, felkészülést, munkát igényel – magyarázza beszélgetőpartnerem. Elsősorban tudni kell sziklát mászni, és a kötelet sem viszi fel senki előtted, neked kell rögzítened. Aztán a sízés különböző nemeit is művelni kell: a terepsízéstől az alpesi sízésig mindenben gyakorlottnak kell lenni.”

Ezen sportágak nemcsak különböző készségeket igényelnek, hanem rendkívüli erőnlétet is, de a hegyimentő munkához is nélkülözhetetlen az állóképesség, az egészséges, terhelhető szív (mert sokszor nagy súlyt kell rohamtempóban szállítani), tehát sok futásnak, kardioedzésnek és edzőtermi munkának is bele kell férnie a hétköznapokba. A még szakavatottabb mentéshez pedig elengedhetetlen az egészségügyi szakképzés is, így Kincső bevállalta az egy hónapos rohammentő-képzést is (egyelőre annak első modulját, az alapfokút), amit nemrégen fejezett be a Szeben megyei tűzoltóságnál. Elméleti és gyakorlati tudnivalókat sajátított el, hetenként vizsgázott – kitűnőre, így most már felismeri, mire van szüksége a betegnek, és stabilizálhatja állapotát.

Nem fér kétség hozzá, hogy ezen a téren is előrébb fog lépni, hiszen ambíciós voltáról tanúskodik az is, amit idén nyáron barátjával véghez vitt: hét nap alatt megmászta a Svájc és Olaszország határán levő Monte Rosa masszívum tíz 4000 méternél magasabb csúcsát úgy, hogy többször bivakoltak a hóban. Ez azt jelenti, hogy egy hóüreget csináltak maguknak, majd a bivakzsákba beleterítettek két hálózsákot, bevették a bakancsokat is, hogy reggelig ne ázzanak el, és csak egy kis lyukon át lélegeztek. A csúcshódításokra előzetesen egy évig edzettek, de miután az akklimatizáció jól sikerült, nem volt, ami megálljt parancsolt volna nekik. És ekkor valami előre láthatatlan történt (legalábbis Kincső számára): barátja, akivel sok közös szenvedély fűzi össze, eljegyezte a hegyen, tehát az ifjú hölgy menyasszonyként érkezett haza.

Nagy a teher a hegyimentőkön – mindkét értelemben

Képzeljünk el egy alig több, mint 50 kilós fiatal hölgyet a hegyek járatlan útjain, szikláin, magatehetetlen emberek támaszaként, hordágyat cipelve. Rá is kérdeztem, mi az ő feladata a mindennapi hegyimentői munkája során.

„Elsősorban 24 órában készenlétben lenni” – feleli, de az a heti két nap, amikor az egyetemi laborórái vannak, mégis kivételt képeznek. Ettől eltekintve, a folyamatos edzések és felkészülés mellett, ha riasztás van, akár 1800 méter szintkülönbséget is nagyon rövid idő alatt kell megmászni, esőben, sárban, hóban. Ilyen volt egyik mentésük a Fogarasi-havasokban, amikor este 6-kor hívtak a fogarasi kollégák egy segédcsapatot, mert ők négyen kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy lehozzák a térdsérülést szenvedett turistát, ehhez különben is a protokoll szerint legalább hat ember szükségeltetik. Mire Brassóból odaértek, már besötétedett, és éjszaka, meredek, sziklás oldalon kellett hordágyon biztonságban lejuttatni a sérültet.

„Mi is alkalmazkodunk a terephez és a sérült súlyához. Ha veszélyes a terep, viszünk két kereket, ezek rögzíthetők a hordágy tengelyén. Ha a magunk dolgát meg akarjuk könnyíteni, akkor csak egyet cipelünk fel.”

Kincsőt, bár kezdetben sem vonakodott a hordágycipeléstől, nem mindig terhelik ezzel a feladattal a férfi kollégák – hiszen ő az egyetlen nő a csapatban –, de azért „bőven” előfordult, hogy ő is kivette a részét ebből. „Elől megy a mentés vezetője, de van hátul is egy irányító, aki a csapat terhelését felügyeli. Mindenkinek érteni kell a másikat egy pillantásból.”

Kincsőt kíméletből ugyan sokszor a hordágy könnyebbik, elülső feléhez állítják, de egy meredek lejtőn ez a „könnyűség” is nagyon relatív. Ha mégsem hordágyat, akkor egyéb felszerelést vagy a többiek zsákját is viszi a fiatal hegyimentő.

A holtakkal egy ösvényen

A mentés pszichés terhelést is jelent a csapatnak: előfordul, hogy halottakat kell lehozni. Kincsőnek is volt része ilyen misszióban, egy szívrohamban elhunyt pásztort kellett lehozniuk a Fogarasi-havasokból.

A nagy fizikai-pszichikai terhelés miatt nem sok idős hegyimentőt látni e szakmában (egy bizonyos kor után nem is lehet gyakorolni), de annál több „kiégett” kollégát. Azért is kevés a fiatal, mert utóbbiak manapság nagyon megnézik, milyen fizetés jár érte, az pedig változó: konkrétan is, hiszen egyes megyékben, ahol közszolgálat keretében tevékenykednek, jobban fizetik a hegyimentőket, másutt, ahol csak megyei szolgálatot működtetnek, kevésbé.

Hivatalosan nem ismerik el, hogy ők rendkívüli munkakörülmények között dolgoznak, nem honorálják bérpótlékokkal.. Másrészt az erkölcsi elismerés, a biztatás és támogatás is hiányzik sok lelkes és ambíciós fiatal számára, akik nem tudnak kibontakozni – vélekedik Kincső. Neki is kijutnak a fiatalsága és nő volta miatti beszólások és megjegyzések a férfi kollégáktól, amik sok keserű percet okoznak, de két oka is van annak, hogy nem futamodik meg.

A helyemen vagyok!

„Nagyon erősen érzem, hogy én bírom, tudom, szeretem csinálni, hogy nekem való a hegyimentés, hogy a helyemen vagyok. Tele lelkesedéssel, teljes odaadással vagyok ott a munkában, és többször bebizonyítottam, megállom a helyem, de néha úgy érzem, éppen az zavarja a többieket, hogy munka után is elmegyek sízni, mászni, edzeni. Szeretnék mindig pozitív lenni a munkában is, de ez egyre nehezebben megy”, osztja meg keserűségét Kincső.

Mindemellett vannak megerősítő élményei is: amikor a mentésre szoruló emberek kicsit felderülnek egy mosolyára, vagy amikor megbíznak benne annyira, hogy még arra is meg merik kérni, pisiltesse meg őket (amint egy bokaficamos nő tette, mielőtt a hordágyra fektették volna). Másrészt viszont ezek az akadályok is hozzásegítik Kincsőt, hogy letisztuljanak körülötte a dolgok, a célok, hogy lássa, mi éri meg az erőfeszítést.

Az eligazodásban segíti őt értékrendje, amelynek alapja az istenhit: erre építi mindennapjait, keresztényként a felebaráti szeretet elsődleges számára. Magyarként most éppen a brácsázás a kapaszkodója, illetve úgy néz ki, sikerül alakítaniuk egy ifjúsági néptánccsoportot is a brassói egyetemistákkal.

„Hitelesség és cselekvés kell ahhoz, hogy a jövő nemzedéke előtt megálljak”, mondja a fiatal hegyimentő, akinek a legfőbb álma a természet, a hegyek, az erdők csodálatos voltát megmutatni, átadni a gyermekeknek, az ifjúságnak, még pontosabban: egy erdei iskolát létesíteni, ahol nem az osztályteremben sajátítják el a tudnivalókat, hanem a természetben, tapasztalás és cselekvés közben. Ehhez pedig egy közösséget is ki kell alakítani a hasonló gondolkodású emberekből, vázolja a teendőket.

A cél tehát, amire Kincső vigyázó szemét veti, tisztán kirajzolódik. Az út azonban még hosszú odáig, tekintve, hogy a hegyimentői főállás mellett még mindig egyetemista, illetve a hegyitúravezetés-tanfolyamot is végzi. Tulajdonképpen az sem kizárt, hogy az őszi, költségvetési megszorításokat előíró kormányrendelet miatt kanyarodik egyet az útja, latolgatja ő maga is, ugyanis az említett rendelet szerint a brassói hegyimentőknél is 15 %-os személyzetleépítést kell végezni (ezt az átszervezést fél évvel elhalasztotta a kormány – szerk. megj.), pedig épp csak, hogy sikerült feltornászni a képzett hegyimentők számát 6-ról 9-re a brassói közszolgálatnál.

Bárhogy is alakuljon, nekem úgy tűnik, Kincsőben megvan az erő és a képesség ahhoz, hogy tartsa magát az általa kitűzött irányhoz, ami elsősorban az emberek szolgálata. Ő pedig keresztény hite szerint ehhez reméli a Fennvaló segítségét.