Érzések hat húron

A kovásznai városnapok egyik kiemelkedő koncertjét a magyarországi thrash metal színtér meghatározó csapata, a Moby Dick adta. Mentes Norberttel, a Moby Dick és a nemzeti rockot játszó Hungarica együttesek dalszerző-gitárosával a koncert előtt beszélgettünk múltról és jövőről.

– Idén töltötted az 50. életévedet, mely alkalomból A Rock&Roll örök – Mentes 50 című CD is megjelent. Változtatnál-e bármit a karriered szempontjából, ha újrakezdhetnéd?

– Érdekes, ideutazáskor a buszon ugyanerről kérdezgettem a többieket, és többnyire azt a választ kaptam, hogy nem változtatnának. Én is úgy érzem, hogy amit lehetett, a műfaj keretein belül a Moby Dickkel sikerült elérnünk. Volt egy időszak – a `90-es évek eleje –, amikor óriási sikereink voltak. Az általunk is művelt thrash metal műfaj akkor volt a csúcson, de aztán helyette valami más jött. A `90-es évek végén szüneteltettük is a pályafutásunkat, majd a 2000-es évek elején tértünk vissza. A Hungaricával a 2000-es évek közepén indultunk el, kicsit más ideológiával és felállással, ott is komoly sikereket értünk el. Örülök, hogy itt vagyok nálatok, a Kárpát-medence magyarlakta területének egyik peremvidékén, ahogy annak is, hogy két hét múlva Lengyelországban, a Balti-tenger közelében turnézunk a Hungaricával (a napokban zajlik – szerk.). Jó érzés egy zenész számára, hogy ilyen távol is ismerik a dalait.

– A szülinapi albumra felkerült egy instrumentális dal is (Pulzus). Van rá esély, hogy teljesen instrumentális gitáralbumot készíts valamikor?

– Az nagyon nagy munka, és magamat soha nem tartottam annyira profi gitárosnak. Többen mondják, hogy van egy egyéni stílusom, de instrumentális dalokat végigvinni egy albumon, az más. Épp elég feladatom van így is zenei téren. Talán valamikor, valakivel közösen összejöhet a dolog, de egyedül nem tervezek ilyesmit. Egyébként a Pulzus Jancsó Miklós, a Moby Dick első bőgősének dala, amelyet szólóval „öltöztettem fel.”

– Valóban, azonnal felismerhető a gitározásod, főként az 1992-es Körhinta (a Moby Dick harmadik lemeze – szerk.) óta. Marty Friedman (ex-Cacophony, Megadeth) stílusa hallhatóan komoly hatással volt rád.

– Akkor még nem volt internet, nem lehetett oktatóanyagokhoz úgy hozzáférni, mint manapság. Az volt a szerencsém, hogy Ausztria közelében laktam, és kijárogattunk Bécsbe. Marty Friedman-ben éreztem azt az egyedi stílust, ami másokban nem volt meg, azok a nyújtások, a keleti dallamok… Egyre többet hallgattam, hozzájutottam oktatóvideókhoz, és az elsajátított dolgokat próbáltam összegyúrni az addigi tudásommal. Igyekeztem olyan érzelmeket belevinni a szólóimba, úgy gitározni, mintha egy lányt érintenék meg, és nem tudatosan, hanem szépen, természetesen kialakult a saját stílusom. Örülök, hogy felismerhető a gitárjátékom, hiszen azok a jó énekesek, meg gitárosok, akiket föl lehet ismerni száz közül.

– Olvastam, hogy amíg a Moby Dick nem működött, gitárt sem fogtál a kezedben. Miért?

– Ahogy említettem, a `90-es évek elején nagyon nagy sikereket értünk el, metal-vonalon mi voltunk az elsők, akik Erdélyben turnéztunk, koncertenként 3–4000 ember előtt. Ugyanakkor Magyarországon is hatalmas sikerünk volt, vidéken és Budapesten egyaránt, a Körcsarnokban teltházas koncerteket adtunk. Aztán a `90-es évek második felében a rockzenének ez a válfaja visszaesett: föloszlott a Pokolgép, az Ossian, az Akela. Mi még húztuk, ám ez a műfaj már nem ment. Akkoriban bontogatta szárnyait a Tankcsapda, a lazább rock and roll, más szövegvilággal… Miután megmásztál egy hegyet, utána nem egy kis dombra akarsz feljutni, hanem tovább akarsz lépni. Azonban már nem volt ahová, csak csúszott vissza az egész. Elment a kedvem, úgy éreztem, nincs miért gyakorolnom. De eltelt pár év, és kezdett hiányozni, így fölhoztam a pincéből a gitárt. Ugyanaz a húr volt rajta, ami az utolsó koncerten. Rozsdás volt, lecseréltem, aztán újra elkezdtünk zenélni. Úgy vélem, a thrash metal már nem fog úgy visszagyűrűzni, mint a heavy metal, hiszen ez egy rétegzene. Azonban mindig van esély egy-egy magasabb hegyet megmászni.

– Korábban nyilatkoztad, hogy igazán nem éltétek meg a sikereiteket…

– Sokszor van úgy, hogy amikor benne vagy valamiben, nem értékeled, csupán akkor, amikor már nincs. Mondják, hogy úton lenni boldogság, megérkezni: halál. Most mi is úgy vagyunk vele, hogy visszasírjuk azokat az időket, amikor több ezren tomboltak a koncertjeinken. Azonban akkor ez természetesnek tűnt, nem tudtuk kiélvezni a sikert. Részben azért is, mert nem voltak fesztiválok – mint most –, mindent magunknak kellett szervezni.

– Sok gitáros az idő előrehaladtával nem tudja eljátszani a nehezebb szólóit. Te az albumokon és koncerteken egyaránt kimagaslóan teljesítesz. Hogyan tartod formában magad?

– Egy gitárosnak naponta több órát kéne gyakorolni. Volt egy időszak, amikor szüneteltettem egyetemi tanulmányaimat azért, hogy több időt fordíthassak a zenére. Akkor naponta 5–6 órát gyakoroltam. Azóta változott a helyzet, hiszen mással is kell foglalkozni az életben. Általában koncert előtt átmozgatom az ujjaimat, átnézem a szólókat. Azonban nem vagyok egy gyakorló típus, így bajban is vagyok, amikor gyors, technikás dallal kezdjük a koncertet.

– Miből áll esetedben a gyakorlás?

– A skálázás a legfontosabb. Emellett szeretem azokat a gitárosokat, akik számára nem a gyorsaság elsődleges, hanem a nyújtások, a vibratók, azonban ez benne van az emberben, azt nem lehet gyakorolni, vagy jön, vagy nem. Vannak, akik egyből fölállnak a színpadra, és játsszák, ám nekem muszáj melegítenem, hogy menjen.

– A szólókat előre megírod, vagy stúdióimprovizációk?

– Ez is megváltozott az elmúlt években. A dalok nem a próbateremben születnek, hanem otthon, aztán a végén összegyakoroljuk. Ha van egy dal, demó formájában elkészíttetem azt az összes hangszerrel, majd a szólót a végére hagyom. Aztán hallgatom a kíséretet, és „föntről jön”, hogy oda mi illik hangulatában, azt meg próbálom megcsinálni. A szóló vázát elkészítem, és fölveszem telefonra, majd a végleges változat természetesen a stúdióban alakul ki.

– Hathúros gitárokat használsz. Csábítanak a hét-, illetve nyolchúros gitárok?

– Nem, azokat nem próbálom ki. Most kezdjük a Moby Dickkel az új lemez munkálatait, és visszatérünk a normál hangoláshoz. Ugyanis évtizedek óta másfél hanggal lejjebb voltunk.

– Peavey-gitárokat használsz. Évekig egy ESP volt a fő hangszered. Megvan még?

– A Chaplinesre gondolsz? Azt épp egy Wolfgang Peavey-re cseréltem el. Most ezeket használom, emellett van egy Gibson Standard, amit stúdióban is használok. Az Okos világ című klipes dalt, illetve az Ossian tribute-on megjelent feldolgozást is azzal vettem föl. Számomra fontos, hogy jó vastagon szóljon a gitár. Peavey 5150 gitáralapot használok, az elsőt 1991-ben hoztam be Magyarországra. Van még az 5150 EVH III-as, amelyet már a Fender gyárt, és még vettem egy Custom Fender Wolfgang gitárt, amelyen az Okos világ klipben is játszom. Effekteket soha nem használtam, stúdióban a régi 5150-est, koncerteken az 5150 EVH III-ast használom. A pedalboardban egy EVH wah-pedál és egy analóg delay van mindössze. Divat a műanyag, digitális rendszer, de ebben nem gondolkodunk. Bár praktikus, mert nem kell annyit pakolni…

– Mit várhatunk a készülő Moby Dick-albumtól, és mikor jelenik meg?

– Ha nagyon hozzálátnánk, még idén kijönne, de lehet, inkább átcsúsztatjuk jövő év elejére. Egy részét már fölvettük, ám nem kapkodunk, fontos, hogy mindenre legyen idő. Még egy kört stúdiózunk, vélhetően 12-13 dal szerepel majd rajta Pusztai Zoltán költőlegenda remek szövegeivel, és a Mentes 50-koncert DVD-jével együtt dobjuk majd piacra.

– Megéri még lemezt kiadni, hiszen egyre kevesebben vásárolnak CD-t?

– A `90-es évek elején 30–40 ezer albumot adtunk el, aztán a `90-es évek végén 3–4000-et; ezt nehéz volt elviselni, és most még nehezebb a helyzet. Most már sokan ingyen adják, ám szerintem ez nem egy jó irány.

– Hogyan látod a Moby Dick és a Hungarica jövőjét?

– A Moby Dickkel 4 vagy 5 év után adunk ki lemezt, és aki eddig szerette a zenekart, annak tetszeni fog. Hogy a fiatalokat mennyire érinti meg, azt nem tudom. A Hungaricának is volt egy csúcspontja Magyarországon a Gyurcsány-időszakban, amikor a lázadás jobban napirenden volt… Örülök, hogy a Moby Dickkel egyre többet játszunk. A Hungaricával próbáltuk ezt a teret bővíteni Lengyelország felé. Lengyelül is csináltunk lemezeket, úgy vélem, a rockzene nagykövetei vagyunk a lengyel–magyar barátság területén. A mostani lengyel-turnéra is egy busznyi rajongóval megyünk, és öröm látni, ahogy a magyar és lengyel zászlók lengnek, és szeretet van mindenhol. Óriási dolog, hogy ebben mi valahol egy kapocs vagyunk. Sajnos, a Hungaricával nehezen tudunk bekerülni fesztiválokra az üzenet, az ideológia miatt. Így 50 fölött egyre nehezebb kipihenni az ekkora távolságokat, azonban úgy vélem, még van tíz évünk. Csináljuk, egészség legyen hozzá.

– Mik a terveid a következő 50 évre?

– Próbálok gyakorolni, bár az éveket, amiket elbohóckodtam, már nem lehet behozni. Jó dalokat írni, lemezeket megjelentetni, az albumokon és koncerten egyaránt jól teljesíteni.

Az erdélyi rajongók Mentes Norbertet és a Moby Dicket legközelebb november 30-án, Kolozsváron láthatják.