Fordítóirodákra van szükség

A mai napig nincs egy normális, egységes módszertana a közigazgatási törvénynek, amely megengedi, hogy azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot, használhassák anyanyelvüket a közigazgatásban, hangoztatta Klárik Attila.

A Kovászna megyei tanács külpolitikai bizottságának elnöke egykori törvényszéki fordítóként is azt állítja: nem létezik valós kétnyelvűség. Eszerint ugyanis például a helyi tanácsoknak minden tájékoztató anyagot, tanácsi határozatot le kellene fordítaniuk magyar nyelvre is. Tapasztalata szerint ezt vagy nem teszik meg, vagy ha megteszik, többfele „használhatatlan, gagyi a fordítás”.
– Ez nem úgy működik, hogy a jegyző ismerősének a szomszédja beugrik két órára, s lefordít egy rendeletet. Ide profi fordítók kellenek, akik ismerik a terminológiát. Ehhez persze pénz kell, ami nincs, illetve ami van, az kell hídra, útra, járdára, mert az fontosabb – mondja a szakember.

Klárik Attila meglátása szerint akkor lesz valós kétnyelvűség, amikor legalább regionális szinten állami pénzen működő profi fordítóirodák működnek. Úgy látja: ez valóban pénzbe kerülne, viszont spóroláshoz is vezetne, mert a „mindenki úgy értelmezi, ahogy megérti” jelenség miatt óriási mennyiségű per és reklamáció keletkezik, amit szintén állami pénzből kell „elsimítani”.
Klárik szerint „minden szinten visszaköszön” az, hogy van egy „nagyon szép kerettörvény”, de hiányzik az alkalmazási módszertan, illetve a hozzárendelt pénzügyi alap. Itt külön fejezetként kezelte az igazságszolgáltatási nyelvhasználatot, amit „katasztrofálisnak” értékelt, nagyjából ugyanezen okok – pénztelenség, szervezetlenség – miatt.