Gazda József szerint a dac megtartó erőnk

A Jászvásári Római Katolikus Püspökség nemrég engedélyezte, hogy a Bákó főterének szomszédságában található templomban havonta egyszer magyar nyelvű misét tartsanak, először az egyházmegye 1884 óta íródó történetében. Ennek kapcsán az április 8-án 83. életévét töltő, kovásznai Gazda József írót, műkritikust kérdeztük, akit mindig is kiemelten foglalkoztatott moldvai magyar testvéreink, és egyáltalán az erdélyi magyarság sorsa.

— Van-e ennek jelentősége, vagy már elkésett lépés a magyar nyelvű mise engedélyezése a csángómagyarok elrománosodási folyamatának megfékezése tekintetében?

— Jelentősége mindenképpen van, de időben és térben elhelyezve valószínű, hogy ez egy előjáték a pápa érkezésére való tekintettel. Nem hiszek abban, hogy az ördög arca átalakult volna, inkább egy taktikai lépést látok benne. Akár taktika, akár nem, hál’ Istennek az első lépés megtörtént, és adja Isten, hogy az első lépést egy második is kövesse. Bákónak alig van magyar ajkú lakossága, a falvak őrzik még úgy ahogy a nyelvet, az „ő”, azaz saját papjaik megfogalmazása szerint az ördög nyelvét, a gonosz nyelvét, a magyar nyelvet. Le kellene venniük az elmarasztaló jelzőket a magyar nyelvről, a magyarságról, az mentené meg a közösséget. Visszatérve a magyar nyelvű misére, örömre ad okot, hogy a szomszédos települések lakói olyan szép számban megjelentek rajta.

— Ön szerint meddig lesznek még csángómagyarok Moldvában? Mivel lehetne késleltetni, netán visszafordítani az asszimilációjukat?

— Nagy kérdés. Mindeneképp, az idő mellettünk szól. Valamikor úgy láttam, hogy segítségünkre van még akkor is, ha ez pillanatnyilag eszköz-szerepet játszik a beolvasztó erők kezében, hogy katolikusok, mert a különbözőség tudata megvan bennük; érzik, hogy nem ortodoxok, és ez megtartja őket. Az öntudatra ébredés elképzelhető, hogy akkor fog bekövetkezni, amikorra a nyelv már elveszett: akkor fogják magukról mondani, hogy magyarok, amikor a nyelvük már nem lesz magyar. A szinte erőszakos beolvasztási folyamat erőteljes, de az az érzésem, hogy még lelassulhat, és én hiszem, valamikor az öntudat felébred, nincs veszve minden.

— Miként látja, hasonló veszély fenyegeti az erdélyi magyarságot is? Hogyan látja jelenlegi helyzetünket, jövőnket?

— Veszély mindenképp fenyegeti, de a karók nem nyúlnak az égig. Itt 100 éve gyűlöletkorszak van, és sajnos nem a peremén vagyunk, ma is intenzív erővel tart. De már 1920-ban elkezdődött: 1920. július 1-én Ion Brătianu azt mondta, „nem nyughatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag, katonailag tönkre nem tesszük; mindaddig, amíg Magyarországnak az életképesség szikrája is megvan, magunkat biztonságban nem érezhetjük”. Szörnyű szavak ezek, pedig azt is mondhatta volna, hogy tiszteljük, becsüljük egymás értékeit. Ez a szellemiség dolgozik akkor is, amikor a Dan Tanasă nevű jelentgetőt zavarják a községháza, népiskola és más patinás magyar szavak. Hogy a gyűlölet megszűnjék, ahhoz rá kellene ébrednie a „testvérnemzetnek” is arra, hogy világerő szempontjából ugyanúgy útban vannak ők is, mint mi. Előbb-utóbb az lesz a bűnük, hogy románok, mint ahogy nekünk az, hogy magyarok vagyunk. A „csak” román önmagában megmaradni kevésbé tud, hacsak össze nem fog a „csak” magyarral – ám ehhez intelligencia kell, nem pedig Dan Tanasă-félék.

— Mik azok a tényezők, amelyek leginkább veszélyeztetik magyarként való megmaradásunkat?

— A gyűlöletpolitika a legártalmasabb, de én mégis azt mondom, az erdélyi magyarság megmarad. Hiszek abban, hogy az alj-erő nem éri el célját, mert bennünk is van egyfajta dac. Olyan nép vagyunk, amelyben a dac megtartó erő. Nem akarok ötletet adni nekik, de sokkal többet érnének el, ha hagynák, hadd tegyünk, amit akarunk, ezáltal könnyebben beolvadnánk, mint azzal, hogy rugódják az oldalunkat. A dac is egy megtartó erő, ami a megmaradásunkat szolgálja, ezért a céljukat nem fogják elérni. Hiszem, hogy az 1920-as döntés sem örök érvényű, hiszen a török korszakban is majdnem meghalt a magyarság, de mégis feltámadt, mert mi egy feltámadásra képes nemzet vagyunk. Jönnek majd pillanatok, amikor magunkra eszmélünk, és feltámadunk.

— Min dolgozik jelenleg a tanár úr, várható-e új könyve megjelenése?

— Mindig dolgozom valamin. Művészettörténeti könyveim fognak megjelenni a közeljövőben. Most jelent meg, 40 év után Kósa András szobrászművészről szóló monográfia, amit 38 évig nem volt időm előszedni, de két éve előszedtem. Megjelenőben egy válogatás is művészeti írásokból, 60 év terméséből. Az egyéb terveimről most inkább nem beszélek. Esetleg csak annyit, hogy dolgozom, végzem a munkámat…