Gazdag kincset hagyott örökségül

Kosztándi B. Katalin Kézdivásárhelyen sok ember számára példakép. Megbízható mederként terelt minket szellemi fellegvárak felé. Csendes mosollyal jelezte, hogy a célt eltéveszteni nem szabad. Teste elfáradt, de szelleme továbbra is mutatja az utat az értékteremtés felé.

Kosztándi B. Katalin (1935, Varság) művészete a kötődések szilárdságát, az árnyalatok lágyságát, az elrendelés alázatát, az akarat erejét, az egység reményét, a hétköznapok csodáját és az ünnep derűjét mutatja fel. Életútja az erdélyi értelmiségi sors keresztmetszete. A II. világháborúban elhunyt édesapa hiányában Malomfalvára telepszik át csonkán maradt családja. A Székelyudvarhelyi Tanítóképző után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanult. Itt a kulturális hatások felemelő érzése és az ötvenes évek kommunista ideológiájának torz szorítása határozta meg diákéveit. 1957-ben rajztanárként telepedett le férjével, Kosztándi Jenő festőművésszel Kézdivásárhelyen. 1970-ben létrehozták Nagy Mózes Elméleti Líceumban gimnáziumi szinten működő rajztagozatot.

Kosztándi B. Katalin korai munkáiban jelen voltak az olajképek. A neoimpresszionizmus nagy ecsetvonásaival és színélményével az impressziók rögzítése közben drámai hangulatok már akkor is megjelentek. A Válaszúton (1957) kép egyértelmű elutasítása a szocrealizmus felajánlott sémáinak. A döntésen vívódó családfő fölé tornyosuló árnyék és a kilengő órainga a hagyományos paraszti értékrend elvesztését vetíti előre.

Kosztándi B. Katalin a transzilvanista értelmiségi ember óvó felelősségtudatával mutatott rá az egyént ünneplőbe öltöztető közösségi értékekre. Az 1970-es faluromboló, közösségi kohéziót szétszakító diktatúra időszakában akvarelljeinek szürke tónusaival a malomfalvi népi építészet ornamentikájából, falusi életképeiből épített fel egy vágyott otthont. A parasztházak, -porták, -kapuk bensőséges terei sérültek, az emlékezet által megszokszorozódtak és rétegeket képeztek egymáson. A kompozíció által egy biztos rendteremtés jelent meg, amely az esendő leltár nosztalgiája helyett egy tudatos sorsvállalás drámaiságát emelte ki.

A rendszerváltás körül készült szénrajzok közösségi életünk veszteségeinek keresztútjait emelték ki. A múlt allegorikus ábrázolása jelzi, hogy a nemzeti leépülés az alkotás időszakában újra felerősödött. A művész aktuális állást foglalt a keresztény értékrend örökérvényű igazsága mellett. Számára az egyén nemzeti és keresztény értékrend nélkül elveszett.

Az ezredfordulótól gyakoriak voltak egy-egy szín árnyalataival életrekelő akvarell- és pasztell tájképek. Az uralkodó szín az évszakok kronotoposzára vetítette rá életérzését. Művészete az elmúlt években négy szintézisteremtő bibliai témát feldolgozó képpel gazdagodott.

Kosztándi B. Katalin hat évtizedes pályája során mindig választ adott az őt körülvevő világ lényeges történéseire. Motívumait közvetlen környezetéből emelte ki, a néprajzi szándékú óvó funkcióhoz magas és egyéni képzőművészeti látásmód társult. Akvarelljein a székelyföldi táj szelíd ragyogással lélekrajzzá vált. Színek tisztasága elegáns mértéktartásról és a motívumok ismétlődése elkötelezett elvekről szóltak. Képein vezető szerepet kapó szürke árnyalatok a felszín mögött rejtőző szeretet mélységét tárták fel.

A művész nagysága mellett szólnunk kell Katica néni emberi jóságáról, kedves humoráról és ragaszkodó szeretetéről, amellyel emberek sokaságát fűzte egy hálóba, hogy szép és élhető legyen a világ. Kívánunk Neki csendes pihenést, és ígérjük a szellemi kincsre vigyázunk!

Deák Ferenc

Kosztándi B. Katalintól búcsúzunk

Elment Katica néni is… Halálával egy újabb nagyszerű embert veszített el Kézdivásárhely. Még szegényebb lett a világ…

Kosztándi Jenő bácsi halála után valamiért abban bíztunk, hogy legalább Katica néni örökké élni fog. Szükségtelen erényeit, tehetségét, kimagasló személyiségét, kedvességét, szerénységét, képzőművészi nagyságát sorolni. Katica nénit minden kézdivásárhelyi ismerte, tisztelte, szerette. Ismertsége jóval túlnőtte a céhes várost, munkásságát a világ számos pontján megcsodálhatták. Hatalmas örökséget hagyott hátra, immár festményein keresztül él tovább.

Kosztándi B. Katalin kézdivásárhelyi képzőművész 83 éves volt. Maga volt a megtestesült jóság, festményei összetéveszthetetlenül viselték keze nyomát. Kézdivásárhely igazi büszkesége volt, csakúgy mint férje, Kosztándi Jenő. A Kosztándi házaspárt szinte mindenhol együtt említették, ami nem csoda, hiszen nem csak az életben, a munkában is alkotótársak voltak. Kimagasló értékük érdemre nyert: együtt kapták meg a Háromszék Kultúrájáért életműdíjat. Katica néni – egy életen át tartó képzőművészeti tevékenysége elismeréseként – megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet is.

A Kosztándi házaspár halálával fontos feladatot adott nekünk: örökségüket immár nekünk kell őríznünk, és nekünk kell vigyázni arra, hogy munkásságukat az utánunk jövő generációk is ismerjék, megismerjék.

Nyugodjon békében, szívünkben mindörökké élni fog!

A városi tanács és az önkormányzat nevében:

Bokor Tibor polgármester és Derzsi Gyula alpolgármester