Kiállás a magyar perbeszédért

Múlt héten, életének 75. évében helyezték örök nyugalomba Rozsnyai Sándor közismert sepsiszentgyörgyi közéleti jogászt, kiváló ügyvédet, kamarai dékánt, aki már jogászhallgatóként síkra szállt a magyar nyelvnek az igazságszolgáltatásban való érvényesítése mellett. Egy 2012-ben vele készült interjú közlésével adózunk emlékének.

Vita folyt nemrég, ankét is készült a kérdésről: szabad-e a magyar bírónak magyarul megszólalnia a tárgyalóteremben, s kiderült, korábban egy marosvásárhelyi román bíró estében, aki jól beszéli nyelvünket, és amolyan utolsó mohikánként időnként a peres felek érdekében – látva, hogy nem tudnak jól románul –már született egy döntés. A bírót feljelentették, és az igazságügyi minisztérium által lefolytatott vizsgálat végül neki adott igazat. Magyarán: elismerték, nem jogsértő, ha a bíró magyarul kérdez, ahogy a kérdéses személy, Cordus Artenie fogalmazott: „tolmácsol” adott helyzetben.

Nos, a tisztázás megtörtént, ami azonban korántsem jelenti, hogy a magyarul megszólaló bíró ne lenne amolyan fehér holló Romániában, ahol nemrég egy magyar bírónőt jelentettek fel hasonló okokból, s ahol a kevés magyar szakember emiatt többnyire óvakodik mindkettejük anyanyelvén fordulni a peres félhez. Pár évtized alatt hihetetlen változás következett be ugyanis az igazságszolgáltatásbeli nyelvhasználatban még a Székelyföldön is, ahol a második világháborút követően pedig természetes viszonyokat sikerült már egyszer kialakítani e tekintetben. Az alábbiakban az ügyvédi kamara dékánjának, Rozsnyai Sándornak tettünk fel pár kérdést a változások természetébe bevilágítandó. Az ügyvéd urat három és fél évtizedes pályája emlékei felidézésére kértük.

– Nyelvhasználat a bíróságon és törvényszéken: milyen helyzetet talált Sepsiszentgyörgyön az egyetem elvégzése után?

– 1971-ben kerültem ide, október 1-én léptem be az ügyvédi kamarába. Nekem akkor az első dolgom volt megtanulni magyarul perbeszédet mondani, mert azt a jogon nem tanultuk meg. Annak idején a magyar perbeszédek itt mindennaposak voltak. Az ok: egyrészt a törvény toleráns volt, és megengedte, a kommunista rendszer fennállása ellenére, másrészt az igazságszolgáltatásban itt dolgozók döntő többsége akkor magyar volt. A törvényszék elnöke ugyan nem, Muresan Vasilenak hívták, de a bíróság elnöke Csákány András volt, a bírák, akik eszembe jutnak: Akácos Bálint az egyik, Bauer Gusztáv a másik, később került ide Fekete László, továbbá Iacob Maria, aki nem volt ugyan magyar, de anyanyelvi szinten ismerte nyelvünket, és néha még precízebben fogalmazott, mint mi. Úgy ment nyugdíjba, hogy ez számára nem volt probléma. A törvényszéken a többség már akkor román volt, de mindenikkel lehetett magyarul is szót váltani.

– Át lehetett hát váltani magyarra?

Megtanulni a székely észjárást

– Igen, ha a helyzet úgy kívánta. A jegyzőkönyveket természetesen románul vezették.

– Létezett-e olyan bíró, aki csak románul tudott, és emiatt akadoztak a perek?

– Volt egy kollegánk, akinek azonban a viszonyulásában nem találtunk kivetnivalót, amit nem tudott, azt valóban nem tudta. Nem tiltotta az anyanyelv használatát, valahogyan megoldotta mindig a kérdést.

– Ami egyetemi tanulmányait illeti: a korábban végzett jogászok nyilván onnan hozták magyar szakszókincsüket is.

–Az én időmben (1966–1971) a jogon már nem létezett magyar csoport. Én a társadalomtudományokat más szakon tanuló csoportokkal magyarul hallgattam, de a szakmát már nem. A felvételin még vizsgázhattam magyarul. Én egyedül felálltam és kértem: fordítsák le nekem a tételt magyarra. És lefordították. Ez 1966-ban történt.

– Ássunk mélyebbre. Azt mondotta nekem a múltkor: nem elegendő a nyelvet ismerni, a népi észjárásban is jártasnak kell lenni, hogy a felek érdeke ne sérüljön, elbírálásuk méltányos legyen.

– Én a Kolozs megyei Vajdakamarásról származom, két évnél is többe tellett, míg a székely észjárást és szófordulatok jelentését megtanultam, kihüvelyeztem. De ma is előfordul, hogy elhangzanak egyes fogalmak, melyekről nem vagyok meggyőződve, hogy én is úgy értem, mint ők. Kamarai dékánként azonban hozzá kell tennem valamit: a ma nálunk működő bírói kar, bár elvétve van köztük csak egy-egy magyar, szakmailag igyekszik, és jó irányba halad. Közvetlenül a fordulat utáni állapotokhoz képest ma szakszerűbben végzi a dolgát.

– Ez okvetlenül fontos és méltánylandó. Témánkhoz visszatérve: akkor védőügyvédként magyarul érvelhetett.

– Egy idevágó emlék: én akkor igen-igen fellelkesültem e nyelvi lehetőségtől, s egy alkalommal megtörtént, hogy magyar perbeszédet mondtam egy olyan ügyben, melyben a kolléga olyan román volt, aki nem tudott magyarul. Akkor én tévedtem, tájékozódnom kellett volna előzőleg. De jellemző, hogy még ez is megtörténhetett, és nem ütközött meg rajta senki. A tisztesség persze megkövetelte volna, hogy az ő anyanyelvén érveljek, de így sem lett belőle probléma.

– Az al- és felperesek zöme ma is magyar, a jegyzők jó hányada szintén…

– Akkoriban a bírói kar mellett az ügyészségen is többségben voltak a magyarok, sőt a rendőrségen is sokan azok voltak. A nyelv tehát egy természetes közegtől segítve érvényesülhetett az intézményekben. Ahogy az arányok kezdtek megváltozni, módosult ez is. A mai helyzet ismert. Még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egyszer arra ébredtünk, nincs kinek magyar perbeszédet tartani. Azzal még próbálkoztunk, hogy a vallomásokat az emberek anyanyelvükön mondhassák el, de a teljes tárgyalás már nem folyhatott úgy le. Eszembe jut egy eset. Abban az időben gyakran tartottak helyszíni tárgyalásokat hivatalosan ezért, hogy a lakosságot felvilágosítsák, ténylegesen azért, hogy megfélemlítsék. Baráton történt, a férj gyanút fogott, hogy felesége szeretőt tart, és meggyilkolta. A városi kultúrotthonban tartották az utolsó tárgyalást, az előttem szóló ügyész románul beszélt, én magyarul kezdtem a perbeszédemet, de leállítottak: azt mondták, semmi akadálya, de előbb románul mondjam el. Ez volt az első konkrét eset, mikor emiatt rám szóltak. A nyolcvanas évek második felében történt. Visszatérve a mai helyzetre: a kilencvenes évek elejéhez képest mutatkozik némi haladás. Ha valaki ma azt mondja, nem tud románul, akkor ezt már minden bíró helyből elfogadja, és megadja a tolmácshasználati jogot.

–Magam tapasztaltam, hogy nem kis hátrányokkal jár mindamellett, a tárgyalások halasztást szenvednek, mert a tolmácsot külön ki kell rendelni.

–Valóban, Szentgyörgyön két tolmács működik, azoknak munkahelyük van, onnan őket ki kell kérni stb. Én mégis azt szoktam tanácsolni, ha valaki nem ért románul, kérjen tolmácsot, mert ha valamit elront, annak egész életében kárát láthatja. Azt megértem, hogy az ügyvéd tolmácsolását nem fogadják el, ha a másik félről van szó, de hogy a bíró mért ne tolmácsolhasson, ha tud és ért magyarul, azt nem látom be. Én különben, ha szükséges, előre gondoskodom róla, hogy a tolmács ott legyen.

A sötét évtized

– A bírói kar elrománosítása  nyolcvanas években következett be, és azóta sem orvosolták. A kérdés szerintem azon fordul meg, hogy van-e utánpótlás, képeznek-e más nemzetiségieket is ki arra, hogy ezt a munkakört töltsék be. A magyar jogászképzéssel együtt ennek is felszámolták az utánpótlását még a diktatúrában.

– A kommunista rendszer végén jogra már csak párt vagy KISZ szervezeti  ajánlással lehetett jelentkezni és bejutni, e szervezetek pedig nem adták meg mindenkinek az ajánlást, még ha az illető felkészültsége okán meg is érdemelte volna azt. Tény, hogy egy idő után már igen kevés magyar jutott át ezen a szűrőn, magyar jóformán senki.

– A kilencvenes években a bírák száma is megnőtt, a magyar utánpótlás akadozik, az arányok tovább torzultak. Ma négy vagy öt magyar bíró dolgozik a megyeszékhelyen. Az újonnan jöttek között több a brassói származású.

– Ennek kapcsán elmesélem, hogy mi hoztunk egy határozatot ügyvédi berkeken belül. Már a korábbi rendszer utolsó éveiben meg lehetett figyelni, hogy megyénket és Sepsiszentgyörgyöt a brassói jogászok amolyan ugródeszka gyanánt vették igénybe. Ezek átmenetileg ide helyeztették ki magukat, s idővel átmentek Brassóba. A rendszerváltás után mi, ügyvédek elhatároztuk, hogy a kamarának csak az lehet a tagja, akit a közgyűlés felvesz. Ennek a jelenségnek kívántuk elejét venni, nem nemzetiségi szempontot tartottunk szem előtt. Nos, az ország egyetlen olyan kamara maradtunk, mely ehhez ragaszkodott. Mikor törvényben fektették le, milyen feltétellel vehetők fel az új tagok, oda jutottunk, hogy a közgyűlés határozatát megsemmisítették, mert az és nem a szűkebb vezetőtanács döntött a felvételről. Kezdetek rám telefonálni, ne tegyek kivételt, mert nem nézik jó szemmel. És törvénybe ütközik. Más testületeknél, a bírák és ügyészek körében nem tudom, hogyan ment a dolog.

– Megkérdezném még: magyar írásos beadványt meddig fogadtak el?

– Érdekes jelenség, de itt Kovászna megyében a kommunizmus idején sose mondták, hogy magyarul nem lehet beadni kérvényeket. Úgy a ’80-as évek közepén egy Saveli Silberstein nevű szakembernek megjelent egy cikke az akadémiai szakfolyóiratban, és ott olvastam először: ha azt az iratot nem románul megfogalmazva adták be, az érvénytelennek tekintendő. Ez a későbbiekben gyakorlattá is vált a következő indoklással: az lehet, hogy Kovászna megyében a bíró még megérteni, de mivel a fellebbezés során Bukarestbe vagy máshova kerülhet, ott már a bírák nem fogják tudni megérteni. Ettől kezdve mindent csak románul fogadtak el. Még tegyek hozzá valamit: akkoriban létezett még egy jogszolgáltató szerv – különben sok fonákság forrása –, amit bíráskodási bizottságnak neveztek. Az egyszerűbb ügyeket ezek tárgyalták meg falun is. Ezekhez a bizottságokhoz az elején ajánlatos volt magyarul írott kérvényeket beadni, mert tagságuk nem ismerte a román nyelvet megfelelően. Ügyvédjeinknek ebből kifolyólag meg kellett tanulniuk magyarul fogalmazni és pontos kifejezéseket használni. Emlékszem, az erdővidékiek számára egyszerűbb rágalmazási, szidalmazási ügyekben magam is fogalmaztam beadványokat, és nemegyszer idősebb kollégáktól kértem tanácsot magam is. Igaz, kevés ideig állt fenn ez a helyzet.

Jogászképzés, jogászutánpótlás

–Véleményem az, hogy magyar bírói kar magától kialakulni nem fog, gondoskodni kellene tehát nemcsak a magyar keretszámokról a kolozsvári egyetem jogi karán, hanem arról is, hogy magyarul is folyjék a jogászképzés. Külön célja kellene legyen a kisebbségi érdekvédelemnek a magyar pályázók bírói pályára segítése, külön előléptetésük, a magyarlakta területekre hozataluk, egy arányosságot szem előtt tartó helyzet kialakítása.

– Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy ez legalább annyira román állami érdek is, mint kisebbségi. Az igazságszolgáltatásnak maximális hatásfokkal kell működnie, és ehhez hozzátartozik az anyanyelv használata is.

– Bízik-e abban, hogy tarthat még magyar perbeszédet Szentgyörgyön?

– Biztosan megérem. Körülbelül négy éve, két évvel halála előtt, Könczey László – ellenfelem volt – és én tartottunk magyarul perbeszédet. Nem keltett feltűnést, mindenki úgy gondolta, ez természetes. Igaz, kétélű fegyver, mert ha mindenki magyar, oda kell figyelni, hogyan fordítja le a gépírónő az elhangzottakat, nehogy hiba csússzon a fordításba. Számolni kell azzal is, hogy ha felmerül a veszélye annak, hogy a bíró emiatt félreértheti az érveiket stb., akkor az ügyfelek maguk mondnak le az anyanyelvhasználatról, mert nekik a fontos a per megnyerése, nem egyéb. Aki ma a bírósághoz fordul, mindenekelőtt megnyerni kívánja perét, nem az anyanyelvét használni. De Könczey Laci bácsival akkor ment, és megérte, élmény maradt. Alkalomadtán én még megpróbálnám. Végkövetkeztetés helyett még egy annyit elmondanék a relatív haladásról: észrevehető az utóbbi időben, hogy a kisebbségek lakta területeken az anyanyelvhasználathoz való jog esélye javult, ám ezzel a joggal tudni kell élni. Egyúttal a román igazságszolgáltatás jogkövető magtartása is erősödőben van, azaz az igazságszolgáltatás megbízhatóbbá vált. Még mindig távol áll attól, amilyennek lennie kellene, a nyelvhasználat terén a kisebbségek még mindig nem egyenjogúak a többségi nemzettel, mert például írásban kötelesek mindent az állam hivatalos nyelvén beadni vagy legalábbis lefordítani. Általában véve a cél az, hogy a mi nyelvünk is legyen használható és hasznosítható az élet minden területén – abban az esetben lennénk ugyanis valóban egyenjogúak. Miként az erdélyi románok kérték a budapesti parlamentben az első világháború előtt – semmivel sem többet.

*

A feladat tehát olyan helyzet kialakítása, melyben a per megnyerésének szándéka és az anyanyelvhasználat kívánsága nem kerül szembe egymással. Természetes körülmények között az anyanyelvhasználat csak hasznára válhat az ügyfélnek. Ha magyar vagy magyarul értő bíró előtt magyarul mondhatja el bánatát, adhatja elő érveit, töretlenül fejtheti ki, mit gondol a saját ügyéről, az ellenfél állásfoglalásáról, az esélyeinek csak javára válhat, s azzal a tudattal ajándékozza meg: nem kellett mondanivalóját egy számára szűk keresztmetszetű közegen átpasszíroznia, az nem csak töredékesen érvényesült és jutott az ítéletet meghozók tudomására, megtette hát, amit tehetett saját érdekében.