Ne feledkezzünk meg nagyjainkról!

Az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanúk kultusza és legendája már aznap elkezdődött, hiszen – a szemtanúk elbeszélése alapján – már egy-két órával a kivégzéseket követően tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók. Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. 168 évvel a szörnyű események után kötelességünk leróni tiszteletünket az aradi tizenhárom előtt. Ezt tették a napokban Háromszék számos helyszínén.

„Emlékezni ünnep”

Kézdivásárhelyen mintha csak az alkalomhoz illően szomorodott volna el az idő pénteken: a Nagy Mózes Gimnázium, valamint a Református Kollégium diákjainak ünnepi műsora alatt még az eső is meg-megeredt a két intézmény és az önkormányzat közös rendezvényén.

Emlékezni ünnep, és ünnepelni közösségben szép – hangzott el a felvezetőben, ehhez mérten szokás szerint a politikai beszédek helyett a zene, szavalat, próza kapott szerepet, diákok szóltak diáktársaikhoz.

A házigazda Nagy Mózes-iskola zenekarának Fogolydala nyitotta az eseményt, majd diákja, Voloncs Attila ünnepi beszédében azt emelte ki: hajlamosak vagyunk pusztán a szokás hatalmának engedelmeskedve megjelenni az október 6-ai megemlékezéseken, miközben kevesen ismerik a vértanúk neveit és tetteiket. Pedig az a 13 sors, az a 13 emberi élet megérdemli, hogy emlékezzünk rájuk, erkölcsi adósságunk is, hogy ne feledjük el nagyjainkat. Végül a szónok annyit kért: hazaérve áldozzunk egy órát, és olvassunk róluk, hiszen a világháló révén egy kattintásra elérhető az információ, így nem csak jelképes lesz a főhajtásunk. Biró Norbert, a Református Kollégium tanulójának szavalatát Fórizs Barbara, szintén vendég diák aradi népdala követte. A Nagy Mózes diákjainak közös versmondásába (Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról) egy kis színházat is vittek, a békét, szabadságot jelképező fehér galambokat is röptettek.

Babos Abigél és Lupány Anita diáklányok Ismerős Arcok-dalt adtak elő, Jánosi Zsolt (valamennyien a Református Kollégiumból) Leiningen-Westerburg Károly aradi vértanú feleségének írt utolsó leveléből idézett meg egy részletet, majd a két iskola zenekarainak egy-egy énekszáma előzte meg a koszorúzást a Nagy Mózes-iskola egykori tanára, az aradi vértanúk gyóntatópapja, Sujánszky Euszták emlékplakettje előtt.

A házigazda tanulókat Pakó László és Deák Ferenc, a vendégeket Ruszka Sándor és Rancz-Gyárfás Zsuzsa tanárok készítették fel. Annál is inkább elismerés illeti a műsorban fellépő diákokat, hogy más társaik – szerencsére kevesen – még a magyar és székely himnusz alatt is nyugodtan ücsörögtek a padon, vagy cseverészve sétáltak az ünneplők mögött.

Nem lehetett nem észrevenni a „résen levő” rendfenntartó erőket sem, akik feltehetőleg a főhajtók sorában levő Beke Istvánt „tisztelték meg jelenlétükkel”.

„Emlékük örökké fénylik” bennünk

A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző közössége a nagyszünetben emlékezett meg az aradi vértanúk áldozatvállaló, a magyarság szabadságáért küzdő, s a halállal bátran szembenéző szerepéről.  Ők nem érhették meg, hogy szabadságban éljenek. Értünk küzdöttek. Mi a szabadságban mit teszünk közösségünkért, megmaradásunkért? A történelmi események aktualizáló, verses-zenés-dramatizált formában való előadását Fülöp László történelemtanár kezdeményezésére, rendhagyó módon, a XI. B osztály tagjai: Májai Adrienn és Paál Zsolt tanulók állították össze, s az osztály tanulói adták elő. Verset mondott Tarcsi Kinga Krisztina. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével zárult. Az egész iskola néma áhítattal, ünnepibe öltözött lélekkel vett részt a megemlékezésen.

Nyújtsuk egymás felé a kezünket!

A fürdővárosban a kovásznai RMDSZ szervezésében, többek közt a városvezetők és Márton Árpád képviselő jelenlétében, emlékeztek meg az aradi vértanúkról a központi református templomkertben megtartott rendezvényen.  Kopacz Levente, a kovásznai RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke köszöntötte a rossz időjárásban összegyűlt megemlékezőket. Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor a hegyi beszédből idézett, míg a rendezvény főszónoka, Farkas Ferenc történelemtanár, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója a jelenkor számára vont le tanulságot a mártírok halálából.

– Ha az aradi gyásznapban van valami fenséges, úgy az utolsó jelenet bizonyára az: Vécseynek nem volt, akitől elbúcsúznia, ezért Damjanich holttestéhez lépett, és bár korábban voltak nézeteltéréseik, az öröklét kapujában a magyar arisztokrata lehajolt, és megcsókolta a szerb paraszti ivadék Damjanich kezét. Korunkból sajnos nemcsak a hősök, de a gesztusok is elfogytak. Vécsey kézcsókja azt mutatja, a gesztus fontos erkölcsi tényező, a gesztusok által maradhat egyenes világunk. Jó lenne olyan világban élni, ahol a tévedést beismerés követi, ahol elhangzik a sértés után a bocsánatkérés is, és ezt nem tartja senki a gyengeség jelének. Tanuljunk történelmünk nagy alakjaitól, a 13 aradi vértanútól, és a széttöredező magyar valóságban addig nyújtsuk egymás felé a kezünket, míg át nem ér az ideológiai és gazdasági törésvonalak szakadéka felett – mondta Farkas Ferenc.

A megemlékezést Péter Arthur kovásznai plébános zárta. Elhangzott a székely és a magyar himnusz, valamint koszorúzással és gyertyagyújtással tisztelegtek az aradi 13 előtt. Közreműködött: a Református férfidalárda, Thiesz Katalin tanítónő, Bende Beáta és Moldovai Dóra diákok, a Kovásznai Ifjúsági fúvószenekar és Havadtőy Sándor cserkészcsapat.

Önérzettel vállalták az ítéletet

Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren emléküket őrző kopjafáknál tisztelegtek az Aradon 1849. október 6-án kivégzett magyar tábornokok emberi nagysága előtt. Ebben az esztendőben a Székely Mikó Kollégium diákjaival együtt anyaországi testvériskolájuk küldöttsége is lerótta itt kegyeletét a nemzeti gyásznapon.

A vértanúk nevének felolvasása után a pécsi Leőwey Klára Gimnázium képviseletében Bús Éva tanárnő szólt a több száz emlékezőhöz, akik között a város két alpolgármestere mellett a magyar politikai pártok, a Politikai Foglyok Szövetsége és a Vitézi Rendek képviselői is jelen voltak. „Tábornokaink, tisztjeink nem védekeztek a vészbíróság előtt, katonai méltósággal és hazafiúi önérzettel vállalták az ítéletet, és ahogyan a nemzeti ügy mellé álltak a harcok idején, ebben a tragikus pillanatban vértanúsággal koszorúzták meg a nemzethez tartozásukat” – hangsúlyozta a vendégszónok.

Márton Árpád, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője, miután felidézte az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc fontosabb mozzanatait, rámutatott, hogy a honvédszázadokban a magyaron kívül más nemzetek fiai is harcoltak és áldozták életüket az igaz ügyért.

Az aradi vértanúk egyenes gerinccel, hittel álltak a kivégzőosztag előtt, azonban nem csak ebben voltak hősök, hanem a közösség szolgálatában is. Képesek voltak ugyanis kilépni az egyéni érdekek útvesztőiből, és a közösség javáért, anyagi és lelki felemelkedéséért, megmaradásáért küzdeni – emlékeztetett ft. Szabó Lajos római katolikus kanonok, majd megáldotta a jelenlévőket.

A kopjafákat faragó és adományozó Balázs Antal nyugalmazott tanító arra figyelmeztetett, hogy hőseinknek rajtunk kívül senki sem fog emléket állítani, majd köszönetet mondott a pécsi diákoknak, hogy jelenlétükkel méltóságteljesebbé tették az emlékezést.

A rendezvény közös imádsággal és himnuszaink eléneklésével, valamint a kopjafák és az Erzsébet parkban felállított honvédemlékmű megkoszorúzásával ért véget. Mindvégig emelkedett hangulatához a vendég és helybéli diákok szavalata és zenés előadása is nagyban hozzájárult.

Honvédezredesnek állítottak kopjafát

Felemelő, szép ünnepség keretében avattak kopjafát Bardocon az itt 1803-ban született, és Egerben 1897-ben elhalálozott Cserey Ignác honvédezredesnek, a budai 2. honvédzászlóalj első parancsnokának, majd a kolozsvári és nagyváradi hadmegye parancsnokának, az 1848-49-es szabadságharc hősének.

A vasárnap délután megtartott avató ünnepség a református templomban kezdődött, ahol Balázsi Zoltán lelkipásztor igehirdetésében népünknek a szabadság iránti szeretetéről, vágyáról beszélt, kidomborítva helytállásunk, a szülőföldön való megmaradásunk szükségességét, hőseink példáját követve, hogy ott, ahol nagyapáink, dédnagyapáink sírjai domborulnak, mindig legyen, aki meséljen dicső múltunkról, nemzetünkről.

Számos erdélyi és Magyarországról érkezett honvéd hagyományőrző katona volt jelen az ünnepségen, ők a szószék melletti, XIV. századi harang kondulása mellett vonultak ki a templomból annak bejáratához, ahol – a felavatandó kopjafa előtt – Balázsi Dénes polgármester köszöntötte az ünneplőket.

– Székely emberhez méltóan, bölcsen járta végig élete útját – mondta Cserey Ignácról, akit a szabadságharc leverése után először halálra ítéltek, majd végül is megkegyelmeztek neki. – Vegyünk példát róla, bátorságáról, lelkesedéséről. Ma ugyan nem fegyverrel, de hittel, akarattal és kitartással tovább is harcolnunk kell jövőnkért, jogainkért – szólított fel az elöljáró.

Lukács Bence Ákos konzul is jelen volt az ünnepségen, ő arról szólt, hogy az általában negatív töltésű magyar ünnepek bizony azt az üzenetet hordozzák, hogy a múltban sok megpróbáltatás jutott nekünk, magyaroknak, ám ennek ellenére most olyan időket élünk, amikor álmaink megvalósulhatnak. „Most csak azt követeli a haza, hogy álljon mindenki helyt ott, ahol él, és tegye a dolgát, de azt jól tegye” – mondta.

Cserey Ignác életútját Berlinger Gábor hagyományőrző honvédszázados elevenítette fel, Cserey Lázár pedig a Cserey-leszármazottak nevében beszélt a volt ezredesről. A kopjafa leleplezése után rövid ünnepi műsor következett, a polgármester a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség részéről emlékplakettet is átvehetett, végül pedig a himnusz dallama csendült fel Vesztergám Miklós tárogatós kíséretében.

További fotók itt.