Negyven év a szószéken

Vasárnap a felsőcsernátoni református templomban tartották Szőcs László kibúcsúzó istentiszteletét, aki több mint negyven évig szolgált lelkészként, emellett tizenkét éven át a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese volt. Az alábbi interjúban a nyugalmazott lelkészt pályafutása állomásairól kérdeztük.

Szőcs László 1955. decemberében született az erdővidéki Középajtán. Az elemi iskolát a szülőfalujában végezte el, a nyolcadik osztályt pedig már a hosszúfalusi gimnáziumban kezdte, ahol 1971-ben érettségizett is. A kiskatonai szolgálat után felvételizett a kolozsvári Református Fakultás Teológiai Intézetébe. 1981-ben diplomázott, majd 1982. január 1-gyel kinevezést kapott Sepsimagyarósra.

– Miért döntött a lelkészi hivatás mellett?

– Egy olyan időszakban nevelkedtem, a kommunista rendszerben, amikor a vallást tiltották. Szívemben mégis ott volt az égő szikra, hogy jó volna Istent és magyar népemet szolgálni. Ez volt a fő indok. A családomban voltak még lelkipásztorok: keresztszülők, nagybátyám és nagynéném is, ők is hatással voltak rám, ám végül saját döntésem volt, hogy a lelkipásztori pályára lépjek, és ez a hivatásdutat tanulmányaim ideje alatt megerősödött bennem.

– Megérkezett lelkészi pályája első állomására…

– Sepsimagyarós a világ háta mögött levő, eldugott kis falu volt abban az időben. Nem volt autóbuszjárat, vagy bármilyen más közlekedési lehetőség. Gyalog, a Rétyi Nyíren keresztül értük el a főutat, vagy Lisznyópatak felé a Heveder nevű átkelőúton, ott volt az első buszmegálló, ahonnan Sepsiszentgyörgyre utazhattunk gyűlésnapokra, vagy, hogy a mindennapi ügyes-bajos dolgainkat intézzük.

– Mennyi ideig szolgált Sepsimagyaróson?

– Két évet és kilenc hónapot. 1984 virágvasárnapján egy küldöttség jelent meg az istentiszteleten. Amint később megtudtam, a felsőcsernátoni presbitérium néhány tagja hallgatott meg, és rögtön meg is hívtak lelkipásztoruknak. Akkoriban a megerősítések nagyon lassan történtek, így október 1-jével kaptam meg a kinevezést, bár a közgyűlés már májusban megválasztott. A presbiterek és még néhány egyháztag jött és költöztetett Felsőcsernátonba, ahol a parókia épületében szívélyes fogadtatásban volt részem: régi szokás szerint kenyérrel, sóval és vízzel kínáltak. Így indultunk 1984 őszén hitvestársammal karöltve az egyházi szolgálatra. Ő látta el a kántori teendőket, én meg a lelkipásztori tisztséget tölthettem be. 37 évet és négy hónapot szolgáltam Felsőcsernátonban.

– Volt időszak, amikor nem csak az anyaegyházban szolgált.

– Amikor eljött az az időszak, hogy az ifjakat nem engedték felvenni a teológiai tanulmányokra, emiatt meg egyre kevesebb lelkipásztor került ki onnan, a `90-es évek elején az anyaegyház mellett két további anyaegyházat és egy szórványt láttam el: Ikafalvát, Futásfalvát és Kézdialbist. 1990 után hála a Jóistennek az iskolákban is megkezdhettük, ezt a tisztséget 6–7 éven keresztül töltöttem be mindkét gyülekezetben és a szórványban, így indultunk az „új világban”.

– Lelkipásztorként melyek voltak az 1990 előtti, illetve utáni időszakok legnagyobb kihívásai?

– Amikor megérkeztem a felsőcsernátoni gyülekezetbe, egy nagyon lelkes, 20 tagú presbitérium fogadott további 5 pótresbiterrel és két egyházfival. Ez a létszám a mai napig megmaradt. 804 lelket számláló gyülekezetet vettem át 1984-ben, és a templomlátogatással a „régi világban” is elégedett voltam. Na nem teljesen, hiszen nem jó lelkipásztor, aki a létszámmal elégedett, de a felsőcsernátoniak jártak és a mai napig járnak templomba. Bátor szívvel elmondhatom, vasárnaponként a gyülekezet 10–12 százaléka templomban van, ami nagy szám, hiszen a városokban ez az arány 2–2 és fél százalék. 1990 után volt egy lelkesedés a gyülekezetben, mintha többen lettek volna, utána meg a templomlátogatás visszakerült a régi rendszer idején levő szintre. Generációváltás is történt, a nagyon jó presbiterek távoztak az élők sorából, de hála a Jóistennek, egy fiatalabb generáció vette át a vezetést a mai napig egy jól megszervezett, összetartó egyházközségben. A templom tehát ittlétem 37 éve alatt nem ürült meg.

– Hogyan tudja a lelkipásztor a templomba vonzani a híveket?

– Legfontosabb az igehirdetés. A hívek ugyanis elvárják, hogy a lelkész jól prédikáljon. A második dolog pedig a kapcsolattartás. Minden korosztállyal ápolni kell a kapcsolatot megkezdve a vallásórás gyerektől a konfirmandus-jelölteken át az ifjúsággal, a nőszövetséggel, presbitériummal és még sorolhatnám. Ha az említettekkel megvan a jó kapcsolat, a templom nem ürül meg. Ezt gyakoroltuk, hiszen rögtön a rendszerváltás után újjáalakítottuk a kommunista rendszer idején betiltott nőszövetséget, ugyancsak újraélesztettük az IKÉ-t, sokat foglalkoztunk a gyerekekkel, ifjakkal bibliaórák keretében, táboroztatások alkalmával.

– Melyek voltak esperesi pályája csúcsai?

– Isten kegyelme által az egyházmegyében megtisztelő tisztségeket tölthettem be. Ha emlékezetem nem csal, 1996-tól 2000-ig a kézdi–orbai egyházmegye missziói előadója voltam. 2000-ben az egyházmegye belém helyezte bizalmát és esperesének választott meg. Két cikluson keresztül, 12 évig voltam ebben a tisztségben, majd, mivel a törvény nem engedte, hogy harmadik ciklust kezdjek, 2012 után 6 évig, mint főjegyző-espereshelyettes működtem az egyházmegyében. Amikor átvettem az egyházmegyét, épületünk sem volt, ahová meghúzzuk magunkat. Miután a sepsiszentgyörgyi Olt utcai ingatlant a négy egyházmegye eladta a kolozsvári egyházkerületnek, Isten akaratából sikerült megvásárolnunk a kézdivásárhelyi Bem utcai épületet, amelyet rendberaktunk, irodahelyiségeket alakítottunk ki, három apartmant vendégszobának, továbbá két apartmant az iskolalelkészek családjainak alakítottunk át. A megmaradt pénzből Kommandón tízáras telket vásároltunk és hozzáláttunk a konferenciaközpont építéséhez. Sokat pályáztam, hála Istennek, összegyűlt a pénz, és kommandói templom mellett sikerült létrehoznunk a konferenciaközpontot ebédlővel, előadóteremmel, közös szálláshellyel. Anyagi szempontból ezek voltak esperesként legjelentősebb megvalósításaim. Emellett kimagasló dolognak tartom a Kálvin-hetek rendezését, amelyet feleségemmel együt álmodtunk meg, és amelyek keretében hetente több mint 2000 személyt mozgattunk meg: külön ifjúsági- vallásórás-, presbiter, nőszövetségi napok voltak, és mindig egy közös alkalommal fejeződött be, ahol minden gyülekezet képviselve volt, és sportvetélkedőket, kulturális rendezvényeket rendeztünk istentisztelet után, és a rendezvénysorozat főzőversennyel zárult. Lelki értelemben a legnagyobb sikereket itt érhettük el. És jó munkatársaimmal a lelkipásztorok karácsonyát és szilveszterét is megszervezhettem, ahogy a papnék találkozóját is.

– Hogyan tovább?

– Meg kell tanulni nyugdíjas korban is élni. Hallottam ilyent is, olyant is, sokan nem kívánják a nyugdíjas életet élni, míg mások örömmel fogadták, hogy nyugdíjasok lettek. Nem akarom a lantot teljesen letenni, még szeretnék tevékenykedni, ha szükség van rám, szolgálni egyházamban, és nyilván nevelni az unokákat. Végszóként meg: Soli deo gloria, vagyis Egyedül Istené a dicsőség!

Kopjafa lelkészeknek

Január 23-án a lelkészi család ötletére a felsőcsernátoni templom szomszédságában a faluban „Trinon után” szolgált lelkészeknek: Megyaszai Mihály (1904 és 1924 között szolgált Felsőcsernátonban), Sólyom Ferenc (1925–1944) és Elekes József (1945–1984) állítottak kopjafákat. „A magyar kultúra napján megemlékezünk vallási, kulturális értékeinkről, figyelmet szentelünk hagyományainkna, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutatjuk és tovább adjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket. E három kopjafa a hűségről, a mindennapok harcairól, erőt és értelmet próbára tevő nehéz időszakról beszél. Figyelmeztet, hogy naponta meg kell harcolnunk hitünkért, történelmünkért, értékeinkért, anyanyelvünkért”, hangsúlyozta Szőcs László.

A Megyaszai Mihály és Sólyom Ferenc tiszteletére állított emlékjeleket a Haszmann Pál Múzeumban faragták, míg Elekes József kopjafáját Réti Zoltán faragta díjmentesen.