Negyvenezer eurós „tagsági díj”

A vadászoknak általában álmatlanul telik el a vadásznap előtti éjszakájuk. A vaddisznó-hajtóvadászat izgalma erősebb mindenféle koffeinnél, ébren tart, és ha az időjárás nem alakul kedvezően, netán éjszaka elkezd havazni, akkor az ablak előtt tűnődő vadász izgalmához társul a nyugtalanság, ami aztán már végképp nem hagyja álomba merülni. Az aggodalom nem alaptalan, mert ha reggelre lehavaz – már egy centi hó is eltakarja a friss nyomokat –, az előző napi vadászterület lekerülésének nyomolvasási eredményei ködbe vesznek.

A hóból olvasni lehet

Ha nem hoz havat a szél, akkor a reggeli kerülés már mindent elárul a gyakorlott nyomolvasónak. A vadászok körbejárják a területet, megnézik az előző napi nyomokat, friss nyomok után kutatnak. Az éles vadászszem azonnal látja, vannak-e friss vaddisznólábnyomok, merre vezetnek, és máris összeáll a fejben a térkép. Van, hogy egy órát, másfelet is felvesz, míg körbejárják a területet, de télen ez a legbiztosabb módszer a vad felkutatására. Ez a módszer kíméletes, mert nem kell meghajtani minden területet, csak azt, ahol a nyomok mutatják, így nincsen zavarva a többi vad és terület.

Az időjárás, amilyen kiszámíthatatlan, éppen annyira befolyásolja a vadak mozgását. Akkor este a Nemere hideget és havat hozott. Ugyan nem lett vastag hótakaró, de a hajnalban elkezdődött, és délig tartó porozó elég volt ahhoz, hogy az éjszakai és a reggeli nyomokat betakarja. Így a Sugás–Vadas Vadásztársaság tagjainak nem maradt más választása, mint eldönteni, hogy melyik részek lesznek meghajtva…

A vadász mögött, lélegzetvisszafojtva

Csendben léptünk egymás nyomába, elől a vadászmester törte a nyomot a hóban, időközönként megállt, megfordult, kezét felemelte, ujjaival jelezte, hogy hányas sorszámú következik, és hogy az hová álljon. Már reggel a gyülekezésnél kihúzták a sorszámokat egy kalapból, ez alapján állják le a vadászterületet. A vadászmester újra megállt, kezéről leolvastuk, hogy az ötös sorszámú következik, vagyis mi, majd felmutatott a domb irányába, ezután megfordult, és vonult tovább a többiekkel a havas tájba. A sorból kiváltunk Máthé Árpáddal, Árkos polgármesterével, majd a domboldalnak vettük az irányt, hogy egy megfelelő állást keressünk, ahonnan jól belátható a völgy és a túloldal, ahonnan jön a hajtás.

Mikor megtaláltuk a megfelelő helyet, a hótakarót félrerugdostuk a lábunk alól, az ágakat arrébb raktuk, hogy míg egy helyben toporogunk, még véletlenül se lépjünk száraz gallyra, hogy ezzel zajt keltve megriasszuk a vadat. Ugyanakkor gyakran fél órát, órát kell állni, és nem mindegy, hogy bokáig érő hóban-e, vagy az avaron. Mihelyt elfoglaltuk az állást, lejeleztük a mögöttünk maradt társunknak és az előttünk levőnek is, aki akkorra már elfoglalta a helyét. Így mindenki tudta, ki hol áll, baj nem eshet.
Úgy szoktam, hogy rendszerint a vadász mögött keresek egy olyan helyet, ahol nem zavarom, ellenben jó rálátásom van a tájra a fotózáshoz. A hátizsákomat letettem mögém, hogy az se legyen útban, a fotógépet előkészítettem, és lélegzetvisszafojtva figyeltem a csodálatos természetet. A völgyön túl, a homlokon egy fenyvesrész keltette fel a figyelmemet, valósággal oázisnak tűnt a szálas erdő között a zöld folt. Lelki szemeim előtt láttam, hogy ott van meghúzódva egy medve, ráadásul a hajtás is abból az irányból érkezik, így nagy esély van arra, hogy valósággá váljon a képzeletbeli kép. Az is biztató volt, hogy kerüléskor láttak medvelábnyomokat is.

Én a medvét vártam

Mivel időnk volt elég, a hajtásra várva, ezért gyakran elképzeltem, hogyan érkezik meg a medve, mert én a medvét vártam, ellentétben a vadászokkal, akik a vaddisznót lesték.

Ha tehetem, egy fa mellé állok, valahogy biztonságérzetet ad, mindamellett, hogy tudom, egy medvetámadástól nem véd meg, de mégis, ha úgy érkezik a medve, hogy látni rajta, nem vett észre, és ha ráadásul szalad, akkor neki lehet lapulni a fának, hogy tovább haladjon. Igaz, mindeddig még egyszer sem tettem, mert mindig fotóztam, vagy videóztam. És ha az emlékeim nem csalnak, még úgy nem ment el mellettem medve, hogy ne vett volna észre, csak akkor, amikor legalább ötven méterre, vagy ennél távolabb haladt el. Egy-két esetben volt, hogy csak két-három méter távolságból vett észre, ilyenkor nagyot fújtatva ugrott el. Figyelmeztettek is a vadászok, hogy nem szabad olyan közel engedni a medvét, pláne ha bocsokkal van. Meg is je­gyez­tem magamnak, csak a gyakorlatba ültetésével akadtak gondjaim. Mit tegyek, hogy ne engedjem közel magamhoz? Rá kell szólni! – jött a válasz. Csakhogy hamar kiderült, jól bevált „recept” nincs arra vonatkozóan, hogy amikor a hajtásból egy medve épp feléd veszi az irányt, mikor szólj hozzá, vagy mikor érdemesebb csendben maradni. Mert van eset, amikor jobb csendben lapítani.

Hogyan kerüljük el a medvetámadást

Sok múlik az emberen, hogy elkerüljön egy medvetámadást. Elsősorban mindvégig higgadtnak kell maradni, semmilyen hirtelen mozdulatot nem érdemes tenni. Megijedni sem érdemes, mert akkor nem tudsz higgadt maradni. Legjobb, ha mozdulatlanul figyeled az állat viselkedését, pl. milyen tempóban szalad, fel kell becsülni, milyen közel fog kerülni, boccsal van-e, vagy egyedül, zaklatott-e, dühös-e? Mekkora az állat, kicsi, nagy vagy nyurga stb. Természetesen jó esetben erre 10–20 másodpercnyi idő jut, de gyakran ennél kevesebb idő alatt kell felmérni, majd dönteni, hogy rászólsz, netán egyet intesz, hogy vegyen észre, vagy mozdulatlan maradsz, esetleg a fához lapulsz, vagy éppen felmászol rá. Nem érdemes hozzászólni még a bocsos medvéhez sem, főként hogy egy fontos szabályt mindig szem előtt kell tartani: a medvét kell hagyni, hogy menjen el, és nem visszazavarni a hajtásba, a hajtók közé.

A legtöbb esetben a medve el is megy, még ha észrevesz, akkor is csak megnéz és megy tovább. A medve félénk állat, az elsők között jön ki a hajtásból. Habár az utóbbi időben ez is megváltozott, és gyakran van, hogy az utolsó pillanatba ugrik ki. Az ijedten rohanó medvét hagyni kell, hogy fusson, ha dühös, morog a hajtásba, akkor érdemes meghúzódni egy fa mögé. Ilyenkor jobb, ha nem vesz észre, rászólni nem bölcs dolog, és fára mászni sem szégyen. Természetesen más elméletben tudni egy dolgot, és más kint alkalmazni a tudást egy valós helyzetbe. Számolni kell azzal is, hogy nagy a medvesűrűség. Míg három évvel ezelőtt egy vadászszezonban tíz–tizenöt medvét fotóztam, most ugyanazon a területen, egy napon harminchármat. Kis helyen tömörülnek össze, a bocsaikat féltő anyamedvék a többi medvétől dühbe jönnek, morognak, összekapnak egymással, és ha egy ilyen anyamedve észrevesz, azonnal megtámad. Egyik esetnél láttam, mikor az anyamedve már kiment a hajtásból, távol volt, nem vett észre, ellenben az egyik kutyát igen, azon nyomba rárohant, pedig volt köztük legalább ötven méter, és a kutya nem is támadta. Ha minket vesz észre, kétség kívül gondolkodás nélkül nekünk ront.

Vajon a társam lelőné-e rólam a medvét?

Várakozva, a hajtásra várva Árpi odasúgja, lennebb megy, mert úgy látja, hogy onnan mégis jobban célba tudja venni a disznót, ha jön. Nem ment messze, nyolc–tíz lépésre, de máris kellemetlenebbül éreztem magam. Egyrészt egy karom vastagságú fa mellett álltam, másrészt a reggeli találkozásnál, az indulás előtt a vadászmester elmondta az aznapi tudnivalókat: mire vadászunk, mire kell odafigyelni, a fegyverhasználatra vonatkozó szabályokat. Majd végezetül hozzátette, a szomszédos vadászterületen történt egy szerencsétlen baleset, az egyik vadászt megfogta egy anyamedve, és csak úgy élte túl a támadást, hogy a kollégájának volt annyi lélekjelenléte, hogy le tudta lőni a medvét a vadászról, különben ott helyben megölte volna. Helyesen tette, mondta is mindenki. Mert nem gondolkodott azon, hogy mit tegyen, emberi életet mentsen, vagy nem. Mert ha nem lövi le a medvét, akkor a következő héten is mehet vadászni, ha meg lelövi, megmenti társa életét, de akkor viselnie kell a következményeket, írhatja a véget nem érő nyilatkozatokat. Vagyis mindaddig, amíg a hosszú bürokratikus folyamat le nem zárul, és meg nem állapítják, hogy jogos volt-e az életmentés, addig puska nélkül marad.

Nos, így állni egy fényképezőgéppel a kézben, várni a pillanatot, hát sok minden átfut az ember elméjén. Még az is eszembe jutott, vajon Árpi lelőné-e rólam a medvét? Persze ott állt tőlem pár lépésre, megkérdezhettem volna, de nem akartam tudni. Pontosabban nem akartam ezen gondolkodni. De azzal tisztában voltam, hogy nagyon gyorsan történik a medvetámadás, minden bizonnyal előbb leüt a vad. Na, most egy anyamedve, amely a bocsait féltve a hajtástól, a többi medvéktől felbőszülve nekiront az embernek, az nem csak leüt, hanem szét is marcangol. Az sem elhanyagolható, hogy egy medveharapás vagy karmolás, ha ennyivel megússza az ember, gyógyulása hosszú folyamat, a lelki traumákról nem is beszélve. És az állam nem biztosít semmiféle támogatást, holott a medve az állam tulajdona, és jelen pillanatban nem vadászható faj. Ha engem fog meg, és netalán úgy élném csak túl, hogy azt le kéne lőjék rólam, az nekem negyvenezer eurót kóstálna.

A lencsém célkeresztjében

Egy vörös bundás róka jelent meg, lent a völgyben szaglászva közeledett, mikor észrevett, gyorsan elszaladt. A hajtók hangfoszlányait már lehetett hallani, amikor őzek ugrottak ki a fenyvesből, és nagy sebességgel iramodtak lefelé. A völgyön átjöttek, egy pillanatra megálltak, figyeltek, majd hirtelen meglódultak, és egyenest meredeknek vették az irányt, aztán a tetőn eltűntek a szem elől. Gondoltam, talán egy csapásvonal lehet ott, mert nem vettek észre, és úgy váltottak, ha medve jön, akkor nagy valószínűséggel ott fog elmenni, és ez egy kicsit megnyugtatott, mert meglehetősen biztonságos távolságra voltam a helytől.

A hajtók közeledtek a völgy túlsó pereméhez, ami légvonalban több mint száz méterre volt. Általában, amikor a hajtók olyan közel vannak, ahogy most is, nem szokott már kijönni semmi, legfentebb disznó, mert az sokáig marad, hallgatózik.

A reményt, hogy mégis van valami meghúzódva a fenyők alatt, az táplálta, hogy korábban egy szajkó jelent meg túloldalon, a fenyvesnél és vészjelző hangokat hallatott, ebből és viselkedéséből arra következtettem, nagyvadat lát. A szajkó jelzi a vadászt is, de ugyanakkor a vadat is. Egyik nyáron egy anyamedvével a találkozást úgy kerültem el, hogy egy szajkócsapat szidalmazó hangját komolyan vettem.

Egy másik alkalommal Czika Kristóffal álltunk, vártuk a hajtást, amikor egy holló jelent meg közvetlen fölöttünk. Nem ritka a nagy fekete madár látványa, mondhatni, minden vadászaton ott vannak. Nem szidalmaznak, mint a szajkó, mély „kor–kor” hangon jelzik, hogy látnak, majd továbbrepülnek, de ez a példány leszállt egy közeli fára, direkt felhívta magára a figyelmet, még Kristófnak is feltűnt a madár viselkedése. Hogy a holló biztos legyen abban, hogy észrevettük, még közelebb jött, és ekkor már valóban mindketten a madarat figyeltük. Ekkor elrepült a szemközti domb irányába, és a sűrű ciheres fölött egy helyen lebegett, elég alacsonyan, majd felszállt egy ágra, hangoskodott, és újból „lecsapott” az előző helyre. A sűrű növényzet miatt nem láttuk semmit, de már hallottuk, hogy suhatól valami. Pár perccel később lennebb dördült a puska, és kiderült, ez a holló azon volt, hogy elárulja, hol van a disznó. Cserében ehetett a véres hóból, nekem pedig egy ritka jelenetet sikerült videóra vennem.

Akciófilm medvével

A szajkó már mesze járt, amikor a kutyák a fenyvesfolthoz értek. Ugattak. Ilyenkor, a kutyák ugatásából a vadászok már tudják, hogy medve-e vagy disznó, amit fognak. Árpi felém fordul, a szájáról leolvasom: medve. Azonnal izgalomba jöttem, úgy döntöttem, filmezek, és a legnagyobb örömömre a fenyők alól tényleg egy medve bukkant fel, majd még kettő. Ekkor már bizonyos volt, hogy egy anyamedve és két megtermett bocsa indult neki a völgynek. Kamerázom, látom, hogy jó felvétel sikeredik. A medvék a völgybe értek, és azon a nyomon ment elől az anyamedve, utána a két bocs, ahol nemrég az őzek szaladtak fel a dombon.

Majd azt látom, hogy nem követik az őzek nyomait, hanem oldalt fordulnak egyenest felénk, és szaladva közelednek. A helyzet pillanatok alatt megváltozott, a kezdeti öröm tovaszállt, tudtam, hogy pillanatokon belül nagy bajba kerülhetünk. Ekkor ráadásul azonnal eszembe jutottak a reggel elhangzottak, hogy legyünk óvatosabbak a medvékkel, mert egy vadászt megfogott egy anyamedve, és most egy anyamedve nyílegyenest felénk tart. Ilyenkor maradj higgadt!

Már húsz métere voltak, amikor úgy döntöttem, rájuk szólók, de semmi eredmény, szaladva közeledtek. Már tíz méterre lehetett az anyamedve, pontosan tudtam, ebből a távolságból elég két ugrás, és leüt. Máskor lehet, elbújtam volna a karomnyi vastag fa mögé is egy ilyen helyzetben, de ösztönösen kiléptem a medve elé, hogy meglásson, mert világos volt, nem vett észre, nem hallotta a hangomat. Látni lehetett, hogy az anyamedve tapasztalt, maradt volna a fenyves biztonságában, ha a kutyák ne vették volna észre. Sőt, amikor előjött, nem rohant, lassúbb tempóban szaladva vezette bocsait, amelyek vakon megbízva követték anyjukat.

Csak egy gond volt, túl közel kerültek hozzánk. Ekkor hallottam, hogy Árpi is rászól a medvére. A medve megállt, szemtől szemben néztük egymást. Az egyik hajtókutya a medve elé szaladt, és ugatni kezdte. A medve csapdába került, mert nem marad menekülő útvonal számára. A lehető legrosszabb helyzet. A medvének döntenie kellett: visszafordul-e, de mögötte van a két bocs, vagy tovább jön felénk, ez esetben kénytelen lesz félretenni minket az útból, ami egy anyamedvének nem nagy dolog. Vagy szembemegy a fenyegetőző kutyával, és a meredek oldalt választja menekülő útvonalnak. Árpi a puskát célzásra tartotta, én filmeztem, a medve pedig a meredek oldalnak fordult a kutyával szembe, és kiszalad a tetőre. A tetőn egy pillanatra megállt, megnézte, biztonságban vannak-e a bocsok, bevárta őket, majd elmentek.

Az adrenalin ekkor ütött ki, nagyokat sóhajtva vettem tudomásul, hogy ezt megúsztuk. Aki már látott medvét, és tudja mire képes, mekkora erővel bír, az tudja, mitől menekültünk meg. Muszáj volt lemérnem a távolságot: hat méterre volt tőlünk. Árpi mintha ráérzett volna a gondolatomra, csak annyit mondott, egy lövésre lett volna idő ebből a távolságból, ha a medve támad.

Úgy rontott felém, mint egy gőzmozdony

Azt, hogy egy lövéssel le lehet-e teríteni egy bocsait féltő, támadó anyamedvét úgy, hogy az helyben összeessen, nem tudom, és nem is akarom megtudni. Azt viszont tudom, mert megtapasztaltam, milyen, mikor egy vaddisznó benéz, és úgy rohan feléd, mint egy gőzmozdony, és teljesen elszánt arra, hogy letaposson, felhasítson. Egyik hajtásból húsz méterre előttünk bukkant ki a mart alól egy vaddisznó. Kisgyörgy Sándor sepsikőröspataki polgármester azonnal rálőtt, a becsapódás jól látszódott. Sasa háta mögött állva filmeztem, csakhogy a kan nem rogyott össze, ekkor láttam először azt az elszánt, dühös tekintetet, amivel a disznó ránk rontott. Sasa újra lőtt, a disznó megtérdelt, majd újból támadásnak lendült, de ekkor már két lépesre volt tőlünk. Csak a harmadik golyó marasztalta helyben. Hiába volt mindhárom lövés pontos, halálos, ha tíz méteren belül lettünk volna, még a két lövés után is összeszabdalhatott volna könnyedén.

Akkora medvesűrűség mellett, amilyen most tapasztalható, nagyobb a medveveszély. Mikor úgy futkosnak a medvék melletted, mint a nyulak, az egyik ordít, a másik morog, a harmadik szedi a lábát, a negyedik bocsokkal van, akkor nem lehet mindenikre reagálni. Egyik percben integess, a másik percben lapulj a fához, a következő másodpercben már azt nézzed, hogyan tudnál felmászni a fára, de még ha macska lennél, sem lenne rá időd. Higgadtság ide, türelem oda, az idegek hamar felmondják a szolgálatot, amikor pár perc leforgása alatt tíznél több medve rohan feléd, vagy fut el melletted, ez még a fotózáshoz sem nyújt élményt.