Nehéz táska, de szép szakma

Százharminckilenc évvel ezelőtt, 1874. október 9-én alapították az Általános Postaegyesületet, melyet később Egyetemes Postaegyesületnek neveztek el. Célja az volt, hogy összehangolja a nemzetközi postaszolgálat tevékenységét és továbbfejlessze a szolgáltatásokat – 1948 óta az ENSZ szakosított intézménye mára 190 tagországgal rendelkezik. Október 9-én, a posta világnapján Czintos József postást faggattuk munkája színéről és fonákjáról.

A sepsiszentgyörgyi Szemerja negyedben sokszor egymásba botlottunk. Mindig sietős és mindig mosolygós, pedig – elmondása szerint – örökké rohan, és postástáskája legalább 10 kiló. A posta napját munkával „ünnepelte”: hosszú napok sorát éli, nyugdíjosztás közepén vagyunk, és az öregekkel még szót kell váltani, de az sem ritka, hogy megkérik, vegyen egy kenyeret vagy akár egy bútor kihordásának ügyében is segítségre kérik fel. És nem utasítja vissza, hiszen felnőtt mozgássérült gyermek apjaként tudja, mit jelent a jókor jött segítség. Egyébként háromgyermekes apa, és fiára való tekintettel a rugalmas program miatt ragaszkodik a nem igazán kényeztető állami fizetéssel járó szakmájához, amely szép is (csodálatos szakma, ahogy ő mondja) ugyanakkor nehéz is, mint minden foglalkozás, amely az emberekkel való napi kapcsolatról szól. Az öregek tisztelik, és hozzáállása, beszédes, jókedvű természete, szókimondása miatt szeretik is, alkalmanként pedig feljelentik, hogy ellopta a nyugdíjat…
– Mikor le kellett vonni a fizetéseket, akkor állami vállalat voltunk, amikor fizetésemelést kell adni, akkor meg részvénytársaság. Kézbe alig kapunk 1200 lejt… Igaz, hogy rugalmas a munkaprogram, de bőven tartalmaz túlórázást.
És még hazavitelre is marad, mert a saját szektorban – Czintos Józsefé a szengyörgyi 14-es – kihordandó nyugdíj-, társadalombiztosítás, szociális segély, mozgássérült segély szelvényeket először ki kell válogatni alkalmanként egy többezres halomból, azt elrendezni menetirány szerint, tömbházra, lépcsőházra rendszerezve. Aztán újrajátszás az ajánlott levelekkel, a sima levelekkel (meglep, hogy elmondása szerint még leveleznek papíron, borítékban az emberek), a sor folytatódik a reklámlapokkal, számlákkal.
– Nem tudok átfordulni – mondja. Ebből a fizetésből nem tudsz annyi tőkét összegyűjteni, hogy elindíts valamit, ami jövedelmező lesz.
Visszatérünk „a kályhához.”
– Hogyan lett postás? – kérdezem, miután harmadszor mondja, milyen szép szakmája van. – A textilipari líceumban érettségiztem, s utána egy laza szabadságra készültem a tengerre, ám őrmester természetű anyám – hogy nehogy lógással töltsem mindennapjaimat – beszélt a textilgyári káderessel, hogy hívjon be dolgozni. Mondtam, hogy nem úgy megy ám a dolog, de ő megfenyegetett a szekuritátéval, és így beadtam a derekam. 26 évesen mester voltam a textilgyárban, aztán a nadrággyárban, onnan is a gyenge fizetés miatt jöttem el, mikor megláttam a hirdetést, hogy postást keresnek. Elméleti vizsga volt általános műveltségből, meg gyakorlati vizsga, sikerült, és lám, tíz év óta ezt csinálom – mondja és csinálja is, fut a bölcsődébe kétéves fiáért. <<