Régit, újat kombinál, kitalál, tervez, szervez Damokos Csaba

Damokos Csaba Sepsiszentgyörgy kulturális életének megkerülhetetlen alakja: bár alapvetően dizájnerként határozza meg magát, szívesen dolgozik színházi előadások és erdélyi magyar filmek látványtervezőjeként. Bútorokat, lakás- és szálloda enteriőröket tervez, sőt gyárt is sok mindent, ami ezekhez szükséges. Számára nem átok, hogy Háromszéken nem lehet ezen dolgok egyikéből megélni, mivel mindent hamar megun, kivéve a tervezést.

– Mit hozott a családból, amit értékként visz tovább az életében?

– Kiindulási pontként szolgál az több mint 1000 könyv, ami a 70-es, 80-as években még nagy szó volt. Innen is eredeztethető súlyos olvasási kényszerem, amely miatt egy könyvet csak szabadságon merek kézbevenni, mert nem tudom letenni. Aztán a csernátoni nagyapám, Damokos Gyula barátait említhetném, akik egy ma már hiányzó embertípust testesítettek meg – pontosabban az általuk teremtett légkört. Másik apai dédnagyapám, aki több mint 100 éve a sepsiszentgyörgyi házat megvette, szerezte be azt az Otto Wagner és Joseph Hoffman tervezte karosszékeket, amelynél jobbat ma sem tudnak csinálni és amelyet már akkor szívesen rajzolgattam.

Édesapám nagyon erős műszaki érdeklődését örököltem: valószínűleg azért nem lettem festő vagy szobrász, mert éppen mint őt, a működő dolgok érdekeltek és ez kombinálódott a plasztikai érzékenységgel. Ő motorjavító műhelyben dolgozott, mert az ötvenes években mikós diákként nem engedték egyetemre, de az autótól a fényképezőgépig bármit megjavított, egy adott pillanatban a környéken több mint 100 harang az őáltala kitalált elektromos meghajtással működött. Barátai voltak Fóris Pál, a Székely Nemzeti Múzeum volt fotósa és Kónya Ádám igazgató is, Salamon Sándor író – ők jelentették az én hátországomat. Édesanyám részéről is voltak művészek a családban.

– A nyolcvanas években azért nem volt egy szokványos pályaválasztás az ipari formatervező szak…
– Ha valaki annak idején csúfolkodni akart velünk azt mondta: abból lesz dizájner, aki nem rajzol elég jól ahhoz, hogy grafikus legyen, és nem derivál elég jól ahhoz, hogy mérnök legyen. Engem mindig is az átmenetek érdekeltek, a szintetizálás. Eleinte autókat szerettem volna tervezni és nagyon komolyan vettem: akkor erre a szakra elég nehéz volt bejutni, mert 2-3 hely volt.

Nagyon sok autót rajzoltam, a diplomamunkaként készített makettjeim ma is megvannak. Úgy gondoltam, miután elvégzem az egyetemet, dobbantok és egy külföldi stúdióban fogok dolgozni. De aztán a kilencvenes években kitárult a világ, sok új lehetőséget hozott. Ekkor kezdtem bútorokat rajzolni, ezek közül is leginkább székeket, mert ez a legnagyobb kunszt, ugyanis majdnem annyit kell tudjon, mint egy autó: könnyűnek, kényelmesnek és erősnek kell lennie, ráadásul gyárthatónak is. Aztán személyes kapcsolatok, barátok révén, akiből filmesek, rendezők, producerek lettek, innen sodródtam más területek, a színházi, filmes látványtervezés felé. Végül is ez a sok terület jól megvan egymás mellett és hatnak egymásra: a bútoraim néha teátrálisak, a díszleteim viszont működnek.

– Több filmhez is a nevét adta látványtervezőként: Dallas Pashamende, Valan, Fény hull arcodra édesem, Dolina, Despre oameni si melci. Ezen a területen milyen jellegű kihívásokkal szembesült?

– Ó, nagyon sok kalandom, abszurd történetem van. Én nagyrészt erdélyi magyar filmekhez készítettem díszleteket, a bukaresti munkám az kivétel, de ott egészen más a munkamorál, a munkamódszer, a kommunikáció – nem valószínű, hogy még egyszer elvállalom. Utána viszont még négy román film látványterveit bízták rám. Nos, Kelet-Európában a díszlettervezés összefügg a díszletgyártással, ami a tervező rajzol, azt jobb legyártani is, mert rengeteg magyarázattal töltött időt megspórolsz. Részben ezért is alapítottam meg a saját műhelyemet: meguntam, hogy mindenki megmondja, miért nem lehet valamit megcsinálni.

Nagy kihívás volt a Dolina filmhez (Kamondi Zoltán rendezése) a hargitafürdői kaolinbánya meddőjén megépíteni egy egész várost: 16 emeletes házat, templomot, iskolát, 400 méter vasutat. És sikerült annyira patinásra megcsinálni, hogy még Szabó Tibke (Szabó Tibor színész) is azt kérdezte, „ezt meg azokat ti építettétek, de ugye ezek itt voltak azelőtt is”? Itt – többek között – az volt a csel, hogy a tetőt, amit először gyönyőrűen megcsináltak, újrarakattuk, kicsit rendhagyóbb módon, keresztbe-kasul felrakott lécekre a cseréplécek alatt.

Aztán csatorna is kellett a házakra: a gyártásvezető Gábor-cigányokat szerződtetett erre a munkára, akik aztán meg is érkeztek korán reggel és nemsokára büszkén jelentették, készen van a mestermű. Hát az csillogott-villogott a romosra, patinásra épített épületen, de nekünk pont nem erre volt szükségünk. Látták a cigányok, hogy valami nem tetszik a „mérnök úrnak” (ez én voltam), s már mondták is, hogy „nekünk menni kell, nagyon sok dolgunk van, minket sok helyen várnak.” Megbeszéltem velük, hogy elhozzák a régi házakról a csatornákat és azt elszámolják nekik az új árában. Felcsillant a szemük és gyönyörűen megoldották: hozták a horpadt, rozsdás, régi csatornákat, egyik kerek volt, másik szögletes – nagyon autentikus volt.

Az is emlékezetes, ahogy a Pejó Róbert által rendezett Dallas Pashamendet forgattuk az alsórákosi kőfejtőben: ott egy 25 házból álló cigányfalut építettünk egy (díszlet) szemétdomb mellett. Ehhez fűződik az egyik legabszurdabb esetünk. Volt ott egy átok pesti gyártásvezető, akivel folyamatosan sok konfliktusunk volt. Egyszer az illető úri paszióból kirúgta a cateringes szolgáltató alkalmazottait. Igen ám, de a főnökük tudta kit kell felhívni, bepanaszolt az akkori miniszterelnöknél, Adrian Nastase-nál.

Ennek következményeként a következő munkanapon ellenőrők érkeztek: a hatóságiak egyebek között számonkérték a díszlet buszkocsma élelmiszerbiztonsági engedélyeit! A gyártásvezetőnket pedig két év felfüggesztettre ítélték környezetszennyezésért: ugyanis a szemétdombot mi úgy oldottuk meg, hogy megcsináltuk a terepen a halmokat és a felszínüket beterítettük papírokkal. A cirkusz eredménye az lett, hogy kénytelenek voltunk négy kamionra felpakolni a díszletet, Magyarországon újból felépíteni és így tudtuk befejezni a filmet.

Arról is tudnék mesélni, hogyan festettük le -28 fokban rózsaszínre a balánbányai iskolát a Valan című filmhez (Bagota Béla rendezése), mert régi és új állapotában is láttatni kellett: egy ecsetvonás, és meg is fagyott a festék. De megcsináltuk és érdekes módon máig sem hullott le az épületről.

– Említette, hogy saját műhelye van, tehát vállalkozóként is működik. Hogy éli meg a vállalkozással együtt járó kötelezettségeket?

– Igazából ez egy kényszerpálya, én csak azért tartom fenn a műhelyt, hogy finanszírozni tudjam a tervezést, mert az a kedvenc játékom. De a hat alkalmazottnak ki kell adni a fizetést, az államnak be kell fizetni az illetékeket. Marketingben és adminisztrációban soha nem voltam jó, és ha néha fel is torlódik a munka, máskor meg kisebb szünet is beáll, azért eddig sikerült szinten tartani magam.

Nagyon sok tervem van, néhány közülük már széria érett, mások prototípus stádiumban vannak, amit már én gyártok null-szériában, van, amit mások sorozatgyártanak. Én nem akarok sorozatgyártással foglalkozni. Eddig terveztem szállodát, plázabelsőt, lakásbelsőt, kiállításpavilont, kiállítóteret, irodabelsőt, homlokzatburkolatot , a rozsnyói Dinó-parkba látványelemeket, bútorokat, az olaszteleki kastélyba a restaurálás során kibontott százéves gerendákból lett odailló bútor, de már a dróngyártás is megfordult a fejemben. Három székem pedig egy hónappal ezelőtt szerepelt a New York-i Design Week-en.

A hagyományok jó dolgok, kell őket ismerni, lehet rájuk támaszkodni, de a világ megy előre. Az ember elmegy a nagy szakmai világkiállításokra és azt tapasztalja, vannak dolgok, amiket nem lehet székelyesen megoldani. 25 éves tapasztalatom van a 3D-s tervezésben, de ez csak a munka fele.

A másik fele a fa, fém, műanyag ipari tapasztalat, nekem ezt meg kellett tanulnom. A kettő találkozik a digitális megmunkálásnál, ezért van a műhelyemben egy CNC-megmunkálásra alkalmas gépem, két lézervágóm, 3D-s nyomtatóm. A technológia hoz olyan lehetőségeket, amiket korábban nem lehetett az anyagból kipiszkálni, de az anyag tulajdonságait ma sem lehet figyelmen kívül hagyni. Én nem hittem el mindent, amit olvastam, kipróbáltam ezt-azt, volt, hogy rajtavesztettem. Fizetem a tanulópénzt.

– Asztal, szék, bárpult, enteriőrök, totem, drón, fotel, lámpák, fotelek, házbelső, hintaló, illesztések vannak a skiccei közt. Mi a kedvenc tárgya, munkája?

– Az általam tervezettek közül mindig az utolsó. Ami készen van s működik, már nem érdekel. De jólesik, hogy másfél éve ülök egy olyan széken, amit én terveztem. A kedvenc tárgyam egyébként az iPad-em, ami tökéletesen passzol az én hullámzó munkamódszeremhez. Én erősen asszociatív alkat vagyok, mindenről eszembe jut valami. Könnyű rajta rendszerezni az információt, azonnal skiccelni valamit, néha kiegészíteni 2-3 vonallal. Az iPad-re rá van telepítve számtalan szoftver, de azért folyton figyelni kell az újakat és meg is tanulni őket.

Egykori egyetemi tanárom mondta, mindig tartsunk az ágyunk mellett noteszt s ceruzát, hogyha álmunkban, féléberen eszünkbe jut valami, gyorsan lejegyezhessük. Akkor csinálta a bánat, de ma már nagyon jól működtetem ezt a módszert a telefonnal. Sokszor megálmodok megoldásokat. Iszonyúan hasznos tud lenni a kütyüzés, ha okosan használjuk őket, azaz szerszámként és nem szórakoztatási eszközként.

– A Design-week csak egyik, legutóbbi eseménye azok közül, amelyek sok emberrel való együttműködésben jöttek létre.

– Igen, az első pedig a Szent Anna tónál Baász Imre kezdeményezésére létrejött Ann-ART performansznapok voltak. De én aztán visszamentem Kolozsvárra, a fesztivált Imre halála után Ütő Gusztáv szervezte tovább. Közben volt Sepsiszentgyörgyön egy ún. Járda kiállítás-sorozat is, ami azért jött létre, mert akkoriban (az 1990-es években) a város főterén 54 üres kirakat volt. Az akció keretében mindegyik elé csináltunk egy installációt, végül sikerült a helyiségek tulajdonosait „érzékenyíteni” a látvány jelentőségére. A design-hetek (Design-week) sorát a kovid-járvány szakította félbe, de tavaly is nagy sikerrel zajlott a dohánygyárban és idén is be van tervezve októberre. . A Lábasházban szerveztem 36 különböző kiállítást, képzőművészeti rendezvényt.

– Hány évesnek érzi magát?

– Amikor ellentámadásba kell menni (volt kézilabdázóként mondom), 43, amikor védekezni kell, 82. Igazából jövőre 60 leszek, megyek nyugdíjba. Ami annyit jelent, hogy megy tovább az élet, csak hozza a postás a nyugdíjat. De ne vegyenek komolyan, hiszen 45 éves koromban volt a Magma Kiállítótéren egy “első félidő” c. kiállításom…

Van még egy nagyon jó projektem a megvalósuláshoz közeli szakaszban: a lányaim viszik tovább a művészethez való vonzódásunk – hiszen nemcsak rólam van szó, az édesanyjuk ugyanis színésznő, Damokos Albu Annamária. Nagyobbik lányunk, Beatrix építészeti egyetemet végzett Bukarestben, a negyedik évet (a hatból) Erasmus-ösztöndíjjal Wroclawban. A kisebbik, Zsófia pedig most felvételizik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, az első fordulón átment, nagyon reméljük, hogy a másodikon is sikerrel fog járni, mert sokat dolgozott érte. A

Damokos Csaba 1965-ben született Sepsiszentgyörgyön. Középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd 1988-1994 között dizájn szakon elvégezte a kolozsvári Képzőművszeti Egyetemet. 1994-től szabadúszó vállalkozó/formatervező, tagja a Képzőművészek Szövetségének (UAP), illetve 2010-től a Kovászna megyei fiók elnöke. 2019-től a Magyar Filmakadémia tagja. 

Címlapfotó: Tuchiluș Alex