Sepsiszentgyörgyön élő japán néprajzkutatót kérdeztük

A 90-es évek végén, egyetemi felvételijének idején egy új idegen nyelvet akart tanulni. Olvasott arról, hogy a magyar nyelv különlegesnek számít Európában, és mondhatni, a japán nyelvhez is hasonlít, szóval érdeklődni kezdett iránta. A könyvtárban bukkant rá egy könyvre, amely a Magyar Néprajzi Múzeum népviseleti kiállítását mutatta be, és az igencsak lekötötte. Seiko Tanizaki Sepsiszentgyörgyön élő japán néprajzkutató szereti, ahogy a székely viszonyul a természethez: tavasszal ő is virágot szed, nyáron gyógynövényeket gyűjt, ősszel pedig gombászni jár.

– Hol hallott először Erdélyről?

– 1997-ben bejutottam az oszakai idegennyelv-egyetemre, ahol több mint 20 nyelv közül lehetett főszakot választani. Akkor támadt az ötletem, hogy a magyar nyelvet válasszam. Egyrészt egy európai új nyelvet akartam elkezdeni, másrészt Kelet-Európa egzotikumnak számított, mivel a ’90-es években még kevés információ volt a leomlott keleti falon túli világról. Ugyanakkor megtudtam, hogy a magyar ázsiai eredetű, ritka nyelv, csak ott lehetett tanulni Japánban, így kezdett érdekelni. Ráadásul éppen a magyarra kevés jelentkező került akkor, mert új főszak volt. Miután bekerültem az egyetemre, már tudtam, hogy Erdély, a hegyekkel körülvett régió valamikor Magyarország részét képezte. Azt is, hogy hagyományőrzőbbek az emberek, mint Magyarországon, és nagyon büszkék a magyarságukra.

– Milyennek képzelte el akkor?

– Egy tanárnőm mesélt az erdélyi utazásáról, hogy mennyi vendégszerető, kedves, közvetlen emberrel találkozott falvakon. Elhatároztam, mindenképp oda látogatok. A japánoknak Erdélyről rögtön Drakula és az erdő jut eszükbe, na meg a misztikus hangulat, így tovább erősödött bennem a vágy, hogy eljussak oda.

– Majd Sepsiszentgyörgyre költözött. Miért pont ezt választotta, hiszen vannak nagyobb városok is, például Kolozsvár?

– Inkább kényszerűségből, mert a férjem szentgyörgyi. Ha szabadabban tudtam volna választani, akkor Kolozsvárt választottam volna. Mert az egyetemi időszak, amelyet ott eltöltöttem, meghatározta az életemet. A sok nehézség ellenére nagyon élveztem, és sok barátot is szereztem, felejthetetlen élményt jelentett számomra. Nem is beszélve arról, hogy a magyar népművészetnek legfontosabb központjai ott vannak a környéken. Most már nem bánom, mert tudom, milyen előnyei vannak, hogy Székelyföldön élek.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével? A gyerekeiket is a népi kultúra szeretetére nevelik?

– A férjemmel a kolozsvári egyetemen ismerkedtem meg. Első nap, amikor kezdtem járni néprajz szakra – nem felejtem el! –, lementem az alagsorba, és amikor bekopogtattam az ajtón, minden bátorságomat össze kellett szednem, mert már mindenki bent volt a teremben. A tanár megállította az előadást, és az egész csoport csodálkozva nézett rám. Be kellett mutatkoznom. Miután vége lett a kurzusnak, sokan kíváncsian érdeklődtek tőlem, így ismerkedtem meg a férjemmel is. Arra törekedünk, hogy a gyerekeink minél többet kapjanak mind a japán, mind a székely és magyar kultúrából. A nagyobbik fiúnkat többször vittük magunkkal a környékbeli falvakba, például Kalotaszegre is járt velünk, de ő három évet élt Japánban, így neki könnyebb volt megtanulni a nyelvet, és az ottani kultúrát is jobban megismerte. A lányom kézműveskörre jár, hímezni tanul. A gyerekekkel japánul beszélek, hogy szokják a nyelvet. Japánba is szoktunk járni, mert fontos, hogy megismerjék az ottani életemet és otthonomat. A nagyobb fiúnkat például háromszor írattam be japán iskolába, ahol japán gyerekekkel tanult, olyan dolgokat is, amiket itt nem: japán irodalmat, kalligráfiát, takarítást az iskolában, csoportszellemet – mindez számára újdonság volt.

– Mi tetszett meg a legjobban Erdélyben?

– A leginkább az, hogy a természethez közel élnek az emberek. A Sepsiszentgyörgy melletti erdőbe mi is elég sűrűn járunk, tavasszal az első virágokban gyönyörködünk, nyáron a fák árnyékában pihenünk, gombászunk. Járunk a mezőre gyógynövényt szedni, ősszel a lehulló falevelekkel játszanak a gyerekek, télen szánkózunk. Japánban, a nagyvárosokban nem volt lehetőség erre, hogy napi szinten közel kerüljünk a természethez, itt pedig annyira nem értékelik ezt!

– Japánban mivel foglalkozott?

– Az egyetem után már Európába költöztem, Japánba csak az első gyerekünk születése után mentünk vissza férjemmel. Miyazakiban, a Kjusju-sziget délkeleti részén éltünk három és fél évet. Ott születtem, de nem ott nőttem fel, mert egyéves koromtól Tokióban éltünk, és 13 éves voltam, amikor visszaköltöztünk oda. Nem volt lehetőségem arra, hogy úgymond jól megismerjem a városomat, inkább akkor került erre sor, amikor a férjemmel visszaköltöztünk. Akkor ébredtem rá, hogy néprajzilag milyen érdekes vidéken is élünk: sokat jártunk népi istenszobrokat keresni, megismertük az isteneket mulató táncot, Kagurát néztünk. Dédnagyanyámról tudtam meg, hogy ő volt az utolsó asszony a faluban, aki szőtt, de sajnos, ennek nem maradt semmi nyoma. Amikor gyerek voltam, a ’80-as, ’90-es években a japán nagygazdaság épp fejlődés alatt volt, nem igazán értékelték a hagyományokat. Például akkoriban nem tanítottak művészetet és zenét. Mára már sokat javult a helyzet, ezt abból látom, hogy a japán minisztériumtól kapunk tankönyveket.

– Az itteni hagyományok közül mi ragadta meg leginkább?

– Gyerekkorom óta érdekelt a kézművesség, édesanyám is azzal foglalkozott. Már akkor tudtam, hogy a népművészettel szeretnék foglalkozni, amikor ide kerültem. Sajnos, itt, Székelyföld déli részén kevésbé maradt fent a népviselet, a kézművesség hagyománya, mivel a polgárosodás hamar elterjedt. Árapatakra járunk, ottani fonott keresztszemes hímzést kutatunk, kiállítást is sikerült szerveznünk a Székely Nemzeti Múzeumban. Ott még él a hagyomány, biztosan amiatt, hogy Székelyföld határvidéke, ahol könnyebben érintkeztek a szász kultúrával is, és régebben ott is nagy hagyománya volt a keresztszemnek, például Prázsmáron. Barcaság szintén érdekes vidék, ahol szintén több kultúra találkozik.

– Önt elsősorban a textília érdekli?

– Igen. Erdély a népviseletében, annak színvilágában és a motívumaiban különösen konzervatívan őrzi a régi formákat. Például a női ingtípusok sokkal egységesebbek és hagyományosabbak, mint más területeken. Ha a vetett ágyaik hagyományos tárgyaira gondolunk – kalotaszegi írásos, széki románvarrott, árapataki fonott keresztszem –, általában egy vagy legfeljebb két színt használnak, mégis változatos. Mivel a székelyek, szászok, románok és más népek együttélésének nagy múltja van Erdélyben, a kultúrájuk egymást gazdagította, mégis sokkal hitelesebb, a polgári divatoktól kevésbé befolyásolt az erdélyi népművészet. Hiszen ha csak Kalotaszeget nézzük: máshol Európában nem maradt fenn annyira gazdagon a népviselet és a népi kézimunka, mint ott.

– Mit tanulmányozott még?

– Egyetemista koromban érdekelt a szecesszió és népművészetek kapcsolata Magyarországon a 19. és 20. század fordulóján. Politikailag, művészetileg, gazdaságilag egyaránt nagy mozgalom alapját jelentette a házi ipar, illetve a népművészet. Ez a mozgalom tovább fejlesztette és befolyásolta a későbbi művészetet és népművészetet, de a divatkultúrát is. 2009-ben inkább a helyi népviseletet és népművészetet kutattuk, rendszeresen jártunk különböző falvakra, gyűjtöttünk régi tárgyakat. Szeretnénk azokból a tárgyakból és az apósom által hátrahagyott hagyatékból magánmúzeumot nyitni. Az a nagy álmunk.

– Mit csinál szabadidejében?

– Mi szabadúszóként éljük napjainkat, nincs időhöz kötve a munkám. Szabadidőmben a természetben vagyok, illetve szeretek varrni és kézműves dolgokkal foglalkozni.

– Mit gondol, mi a legnagyobb különbség Japán és Székelyföld között?

– Japánban a csoportos gondolkodást tartják fontosnak, Székelyföldön talán fontosabb az egyén, mint önálló személy. Ez részben jó, részben rossz. Talán Japán társadalmilag jobban működik, de egyénileg elvesznek a személyek, mert Japán öli az egyéniséget.

– Mi okozta a legnagyobb meglepetést Székelyföldön? Japánként mihez alkalmazkodott nehezebben?

– Sok mindenben különbözik a két hely. Általában a hivatalokban és az üzletekben nálunk Japánban sokkal udvariasabbak az alkalmazottak. Közvetlenebbül viszonyulnak egymáshoz. Nálunk van egy olyan mondás is, hogy a vásárlók az istenek. Mindig mindenkit a legnagyobb tisztelettel fogadnak. Férjem mesélte, hogy nem sokkal a vírusjárvány kitörése után egy 90 év körüli bácsi bement a turkálóba, és az elárusító ráordított, hogy mit keress az üzletben, miért nem ül otthon. Nálunk Japánban fordítva van: az idősek bánnak durván a fiatalokkal és a gyerekekkel.