Simtea Adrian újságírónak készült, tűzoltóparancsnok lett

Simtea Adrian alezredes, a Kovászna megyei katasztrófavédelmi felügyelőség új vezetője Pitești városában született 1980-ban, itt végezte iskolai tanulmányait is. Gyermekként nem álmodott arról, hogy egyszer tűzoltó lesz, újságíróként képzelte el a jövőjét, aztán egy „baleset” során mégis lánglovaggá vált. Megszerette a szakmát, és azóta újabb és újabb kihívások elé állítja magát.

– Miként választotta ezt a szakmát?
– A líceum elvégzése után új­ság­íróként álmodtam meg a jövőmet, ám egy nap édesapám előállt azzal, hogy milyen jó lenne, ha a bukaresti tűzoltó-akadémiára iratkoznék. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen, de elmentem információkat kérni. Itt a jegyeim alapján a tiszti iskola felé irányítottak az illetékesek, és felvázolták a karrierépítési lehetőségeket. Tetszett, amit hallottam, sikeresen felvételiztem. Mondhatni, véletlenszerűen lettem tűzoltó, ám később annál jobban megszerettem ezt a szakmát. Brassóban kezdtem el pályafutásomat. Megszerettem a várost, a közösséget. Családommal jelen pillanatban is itt élek, innen ingázom Sepsiszentgyörgyre.

– Mi a legvonzóbb ebben a hivatásban?
– A tűzzel való harc nyűgöz le, a megelőzéstől kezdve a bevetésig, amikor már vészhelyzetben oltod a lángokat. Némi őrültség is kell ebben a szakmában, jómagam is több alkalommal kerültem életveszélyes helyzetbe. Az esetek több mint 90%-ban üresek a lángoló épületek, de amikor előfordul az ellenkezője, akkor bizony be kell menni a lángok közé túlélő keresése közben, és van, hogy szinte ránk szakad a mennyezet.

– Pszichikailag mennyire megterhelő ez a szakma? Családjának mennyit árul el a bevetések részleteiből?
– Nem viszem haza a munkámat, nem terhelem ezzel feleségemet. A lányom pedig kicsi ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljek vele, de büszke arra, hogy édesapja tűzoltó. Főképp a közúti balesetek során látottak megrázóak, de vannak olyan banális személykeresési akciók is, amelyek végül rossz emléket hagynak bennem: egyszer egy eltűnt férfit kerestünk a sötét padlásra felmászva, amikor a lámpafények mellett haladva felakasztva találtuk meg, szinte beleszaladtunk az öngyilkos hullájába. Az embert megviseli az ilyesmi. Ezeket ellensúlyozza az életmentéssel járó elégtétel. No, meg a hobbijaim, az olvasás, a sakk, a foci, a tenisz, a szaladás.

– Hogyan éli meg ezt az új tisztséget? Milyen a viszonya alkalmazottaival?
– Egy újabb kihívást szerettem volna, ezért is szálltam versenybe a tisztségért. Lassan 14 éve dolgozom tűzoltóként mind a terepen, mind az irodaasztal mögött, így tudom, mi mivel jár. Nincs félsz bennem, eleget tudok tenni a feladatoknak. Szeretek emberközelben dolgozni, így kollegáimmal közösen, váll a váll mellett dolgozom, legutóbb például Sepsibükszádon oltottuk a lángoló plébániát.

– Milyen hiányosságokat azonosított, mik a jövőbeli tervei Háromszéken?
– Nagyon sok tervem van, amik hiányosságokat szüntetnének meg, de legfontosabb szerintem, hogy újra polgárközeli legyen a tűzoltóság. Sokan katonai rendszerként tekintenek ránk, amely nehézkes, tompa működésű. Ezen kell javítani, és elérni, hogy a polgárok baj esetén bizalommal tárcsázzák a 112-es segélyhívó számot, és kérjék a segítségünket, hiszen van erőforrásunk a gondok orvoslására. <<