Székely határőrök Európa hadszínterein

Napi 20-25 kilométer gyaloglás 30 kilós málhával a háton, a csatában elől harcolni, visszavonuláskor a hátvéd szerepét tölteni be. Tömören fogalmazva ez várt a hadba hívott székely határőrökre, ha nem éppen szülőföldjük határát kellett védelmezniük.

Előző alkalommal itthoni hétköznapi életüket igyekeztünk bemutatni nagyrészt Csikány Tamás A székely határőr-gyalogezredek története, 1762–1851 című könyve, illetve annak kézdivásárhelyi bemutatóján elhangzottak alapján, most háborús helytállásuk ecsetelése következik azzal kezdődően, hogy a székely határőröket behívták az 1778-ban kitört bajor örökösödési háborúba. Nagyon nem volt ínyükre szülőföldjüktől távol, idegen földön és számukra idegen, sőt érthetetlen okból harcolni, olyannyira nem, hogy az elindulását követően az I. gyalogezred mintegy ezer fős csoportja vissza is fordult Marosvásárhelyről.

Eme súlyos fegyelemsértés természetesen nem maradhatott következmények nélkül: a főkolomposok közül kettőt golyó, kettőt kötél általi halálra ítélték, kettőt pedig lefejeztek, a karjukat levágták, tetemüket kerékre tették, jelezve, hogy kerékbetörést érdemeltek volna. További tizenhét katonának háromszáz ember között kellett hússzor végigszaladnia, illetve a végén már csak vánszorognia, miközben vesszővel ütötték őket – többségük bele is halt a súlyos büntetésbe. Azok sem úszták meg, akik Moldvába menekültek, és később hazaszállingóztak: igaz, nekik „csak” hat ilyen vesszőfutást kellett kibírniuk. Akik nem szöktek el, megúszták 50-50 „kemény ütéssel.”

Tűzkeresztség

1778 nyaráig végül a csíki és a háromszéki gyalogezredtől egy-egy zászlóalj, hivatalosan összesen mintegy 1500 határőr és a huszárezred két osztályának 1000 embere jutott el a nyugati hadszíntérre, és nem okozott csalódást az osztrák hadvezetésnek a nagyobb csaták nélkül lezajló, a következő év májusáig tartó háború során. Sőt, az 1779. január 18-i habelschwerdti ütközetben huszárjaink egy porosz tábornokot is foglyul ejtettek, egy hónappal később, a pfaffenbergi és a mösnigi állásoknál a csíki határőrök öt ellenséges zászlóalj támadásával szemben állták a sarat. Időközben, mivel kelet felől orosz támadástól is tartani lehetett, három székely zászlóalj, egy huszárosztály és további 600 fő vett részt a Kárpátok északkeleti átjáróinak lezárásában.

Öt évvel később ismét fegyverbe szólították határőreinket, ám ezúttal belföldön, a Nyugati-érchegységben és környékén dúló, főként magyarok öldöklésében megnyilvánuló román lázadás leverésére vetették be őket. A két ezred egy-egy zászlóalját, valamint huszárjaink egy részét 1784 novemberében találjuk a véres helyszínen – II. József császár vonakodása, tétovázása folytán tragikusan későn, hiszen addigra mintegy 4000 magyart öltek meg a fosztogatók, és 133 települést gyújtottak fel.

A székelyek a felkelők számos csoportját szétszórták, több százukkal végezve vagy rabszíjra fűzve, miközben magyar foglyokat szabadítottak ki, és segédkeztek a közrend helyreállításában. A határőrezredek történetével is foglalkozó Teleki Domokos (1810–1876) szerint december 27-én ők fogták el Horeát és Cloșcát, nem sokkal később pedig Crișánt is; a román történészek többsége úgy tudja, saját embereik árulták el vérdíj reményében vezéreiket. A háromszékiek ezredparancsnok-helyettesét, Kray Pál alezredest utána ezredessé léptették elő – bizonyára nem alaptalanul.

A szülőföld védelmében

A politika kiszámíthatatlanságából eredően a Habsburg-ház korábbi ellenségével, a cári Oroszországgal szövetségben vívja következő, 1788 és 1790 között dúló háborúját, ezúttal a törökök ellen. Az erdélyi csapatoknak, köztük a két székely gyalogezred több mint 5000 emberének a Déli- és a Keleti-Kárpátok átjáróinak védelme jutott feladatul a Vulkáni-szorostól a Piricskei-hágóig, és többé-kevésbé sikerrel meg is oldották, bár egyszer-kétszer iszonyú veszteségek árán. Amint történt az például 1788. március 24-én egy szinajai kolostornál, ahová háromszáz, eredetileg a Tömösi-szoros védelmére berendezkedő háromszéki határőr nyomult előre egy ágyúval (a falak mögé csak százan jutottak be), és próbálta megállítani az 1200-1500 lovassal és 600-800 gyalogossal támadó törököket.

A szinajai csata

Élet-halál harc kerekedett ezután a kisded magyar csapat és a nálánál tízszerte nagyobb ellenség között. A törökök körülfogták az épületet, amely valóságos pokollá vált a védők számára, amennyiben a támadók hosszú dorongokra kötött tűzcsóvákkal fölgyújtották nemcsak a gazdasági udvar cölöpzetét, hanem a kolostor tetőzetét is. Az önmagában bízó csapat azonban nem esett kétségbe, nem mentette meg életét szégyen árán, hanem még négy órán át kitartott és védekezett, bár a kolostor tetőzete teljesen leégett, a bedőlt harangtorony az udvarra zuhant, és víz hiányában attól is tarthatott, hogy a pusztító elem maga alá temeti őt…

Mayersheimb ezredes, a székely ezred parancsnoka Brassóban 1788. március 30-án kelt Bericht-jének végén ezeket írja: Tekintettel az ellenség rendkívüli nagy számára, a legénység magatartása és bravúrja dicséretre méltó; hízelgés nélkül mondhatom, hogy a székelyek felette bátran harcoltak!”

Pilch Jenő: Hadtörténeti Közlemények, 15. kötet (Bp., 1914)

1788. július 26-án közel nyolcvanan vesztek oda, illetve sebesültek meg az Ojtozi-szorosban egy 5000 fős ellenséges hadtest visszaverése közben, augusztus végén pedig még annál is többen, „midőn a Gyilkoson előőrsön álló legénység napiparancs következtében fegyverit szétszedve takarítaná, egyszerre váratlanul, készületlenül, az álutakon hátuk mögé vezetett törökök megrohanják, és iszonyú gyilkolást visznek végre az elárult és lefegyverzett székelyek között” (Orbán Balázs). Árulásról vélhetően nem volt szó, ám a védekezést irányító Petrichevich-Horváth Kázmér ezredes, az 1. székely határőr-gyalogezred parancsnoka óvatosságból tényleg túl későn avatkozott közbe.

Pánik Bodzavámnál

Ugyancsak árulás eredményeként maradt fenn a közemlékezetben a Bodzai-szoros védelme során 1788. augusztus 12-én bekövetkezett tragédia, amikor a csíki ezredből 62, a háromszékiek közül pedig 261 határőr vesztette életét, főként a törökök rajtaütését követő pánikszerű menekülés során. Az elesettek jó része ráadásul megcsonkítva maradt a védősáncokban és a közeli erdőkben, miután az ellenség soraiban harcoló albánok levágott, illetve felmutatott fejek után kapták a zsoldot. Így az áldozatok később helyszínre kivonuló családtagjai – a hadvezetés utasítására – már csak lezárt koporsókat öntözhettek gyászkönnyeikkel, felnyitni azokat nem szabadott. (Az ők és sorstársaik nevei vajon mikor kerülnek fel hősihalott-emlékműveink márványtábláira?) Akkoriban az a szóbeszéd kapott lábra, hogy a törökök arannyal tömött dinnyékkel vették rá Schulz ezredest saját katonái elárulására (https://mek.oszk.hu/04800/04804/html/246.html), de ez már csak azért sem lehetett igaz, mert a parancsnokot öt évvel később tábornokká léptették elő.

Míg a háromszékiek többnyire „csak” a Törcsvári-, Tömösi-, Ósánci-, Bodzai- és Ojtozi-szoros védelmét látták el, a csíkiaknak a Moldva felé indított támadásokban, portyázásokban is részt kellett venniük, elfoglalván többek között Karácsonkőt, Kománfalvát, Románvásárt, Aknavásárt, Egyedhalmát és Foksányt is. Az 1789. augusztus 1-jén vívott foksányi csatában a 32 ezer fős egyesült sereg soraiban is ott találunk két székely zászlóaljat, amelyek a négyszögalakzatot sikeresen alkalmazva vették ki részüket a túlerő ellen kivívott fényes győzelemből. De szeptember 22-én ott harcoltak, méghozzá az első sorban a tizenkét órán át tartó rimniki csatában is, amely ismét a törökök vereségével és 5000 harcosuk elvesztésével végződött. 1789 telét a két székely gyalogezred Bukarest környékén töltötte, júniusban pedig sikertelenül ostromolta Gyurgyevót (Giurgiu), ahol szeptember 23-án fegyverszünetet kötöttek a harcoló felek, és írták alá – a következő évben – a háborút lezáró szisztovói békét.

A csatában elől, visszavonuláskor hátul

Három év sem telt el, és ismét érkezett a hadba szólító parancs. 1793-tól azonban nem a szülőföldjük közelében, annak határai mentén kellett jeleskedniük, hanem otthonuktól megint csak 1500–2000 kilométerre, a Rajna mentén, Észak–Itáliában vagy éppen Galíciában. 1800-ig a két gyalogezredből összesen öt vegyes zászlóalj, valamint több huszárszázad harcolt, ha nem is mindig egyszerre, egy zászlóalj esetében többnyire 1300–1400 főről beszélünk, de volt, amikor az 1600 főt is megközelítette. Csak Bécsig elgyalogolni két hónapot vett igénybe, hátukon 30 kilós teherrel, és akkor a harci feladatokról még nem is beszéltünk!

A kisebb-nagyobb csetepatékban többnyire az első vonalban vetették be őket, visszavonuláskor a hátvéd szerepét töltötték be, így nem véletlen, hogy például 1796. augusztus 4-e és október 24-e között 19-en vesztették életüket, 142-en sebesültek meg és 464-es estek fogságba vagy kerültek az eltűntek listájára. Képzettségükre, bátorságukra nem lehetett panasz, sőt sajátos harci morál lelkesítette őket, ami abból fakadt, hogy szomszédok, jóbarátok, komák, sőt testvérek álltak vállvetve a harci alakzatban, tulajdonképpen egymás iránt is felelősséget érezve, meg aztán nehéz volt otthon a gyászoló édesanya, feleség szemébe nézni. Ez a fokozott harci szellem időnként túlkapásokhoz is vezetett, mint például az 1799. évi rastatti francia-osztrák tárgyalásokat követően, amikor diplomácia iratok után kutakodó huszárok két francia követet is lekaszaboltak, a harmadikra, Jean Debry politikusra pedig 13 szablyavágást mértek, nemzetközi botrányt robbantva ki ezzel – igaz, nem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy ők biztosan székelyek lettek volna.

A két gyalog- és a huszárezred – első alkalommal együtt – ott volt Austerlitznél is 1805 decemberében, amikor Napóleon 70 ezer katonája megfutamította a 90 ezer fős osztrák-orosz hadsereget. Az utóbbi több mint 15 ezer embert veszített (a franciák ennek tizedét sem), amibe a székely huszárezred hét halottja és sebesültje, a két gyalogezred mintegy 500 főre rugó, főként a háromszékieket sújtó vesztesége (halottak, sebesültek, eltűntek) is beleértendő. Az ütközetről nemrégiben írtunk, ezért most nem részletezzük, de annyit azért megjegyzünk: ha huszárjaink netán leszerepeltek volna, minden bizonnyal nem őket bízzák meg azzal, hogy Ferenc császárt elkísérjék Napóleonhoz a békefeltételekről tárgyalni.

Csíki határőrök Párizsban

A három császár csatájával azonban nem értek véget a székelyek megpróbáltatásai. 1809-ben is hadba hívták őket, 1812-ben a birodalom északi, északkeleti határát kellett vigyázniuk, és 1813 októberének végén nem a két csíki határőrzászlóalj hősi – a halottakat, sérülteket, eltűnteket tekintve több mint 400 fős veszteséget követelő – helytállásán múlott Karl Philipp von Wrede tábornok Hanau mellett elszenvedett veresége. Ez volt egyébként Napóleon utolsó jelentősebb győzelme, amely csak késleltette, de megakadályozni nem tudta bukását.

Azon esztendő végén – Reinisch János alezredes mellett – újabb 41 huszárunk veszett oda Sainte-Croix-en-Plaine-nél, de 1814. február 1-jén, a Brienne melletti második ütközetet kis túlzással a csíki határőrök mindent eldöntő szuronyrohama döntötte el a hózáporban – ott 628-an vesztek oda vagy sebesültek meg. Április 2-án aztán az 1. székely határőr gyalogezred maradék része is bevonult Párizsba – igaz, amiképpen Csikány Tamás fogalmaz, „a sok harcot megszenvedett, kopott, hiányos ruházatú és felszerelésű hősöknek csak a legvégén jutott hely.”

Ez idő tájt a háromszékiek Észak–Itáliában vitézkedtek, a két székely gyalogezredből összesen 3556 határőr várta, hogy végre hazatérhessen. Deí talán mindnyájan el sem jutottak Székelyföld határáig, amikor – Napóleon partra szállása hírére – már fordulhattak is vissza. 1815 júliusától egy hosszabb háborúmentes időszak, 1848-ban pedig egy teljesen más szerepkör várt rájuk – de erről majd következő alkalommal.

Címlapfotó: Veres Nándor