Székely „terroristák” kálváriája

Közel három, fegyházban töltött év után, 2021. július 19-én térhetett haza a terrorizmus vádjában elítélt felső-háromszéki Beke István és Szőcs Zoltán. Kálváriájuk mentén ma már jelentős mértékben rekonstruálható, hogy a terrorizmusveszélyért hozott ítélet egyrészt a különböző titkosszolgálatok fenntartásának szükségességét volt hivatott igazolni, másrészt félelemkeltési precedensteremtést szolgált. Beke István mindenesetre változatlanul érzi a hatalom „törődését.”

A „székely terroristák” kálváriája 2015. december elsejével kezdődött: a román nemzeti ünnep előestéjén egy antiterrorista alakulat azzal rohanta le Beke István kézdivásárhelyi otthonát, hogy az azóta betiltott Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviseletében Beke és Szőcs házi készítésű bombát akar robbantani a felső-háromszéki város főterén rendezendő katonai parádén. A nagy médiaháttérrel futtatott ügy kivizsgálása során azonban – ez időt a két gyanúsított vizsgálati fogságban töltötte, a letartóztatás pillanatában külföldön tartózkodó Szőcs hazatérése után jelentkezett – a vád pontjai sorra dőltek meg. A büntetőjogi besorolás megváltoztatásával a bíróság 2017 áprilisában első fokon a vádak jelentős része alól felmentette a két férfit, csak a pirotechnikai eszközökkel elkövetett bűncselekményekért ítélték el őket 11, illetve 10 hónap és néhány nap letöltendő börtönbüntetésre. Épp annyira, amennyit előzetes letartóztatásban töltöttek. Egy évvel később viszont a legfelsőbb bíróság a büntetőjogi besorolást terrorista cselekményre változtatva rendelte el a vádlottak öt évre szóló bebörtönzését.

Hazatérés

„Köszönöm, Istenem! Végre szabadok!” – írta a 2021-es szabadulásuk napján egy Facebook-bejegyzésében Beke Csilla, István felesége. „Amikor hazaérkeztem, még a cipőm, a ruháim is ott voltak, ahol hagytam. Mintha folyamatosan itthon lettem volna, ebben a tekintetben semmilyen változást nem éreztem. Azt leszámítva, hogy amikor elmentem, kicsi gyerekeket hagytam itt, hazatértemkor nagyokat találtam” – válaszolta Beke István a kérdésre: családi élete megsínylette-e valamilyen módon a börtönéveket? „A család hál’ istennek egyben maradt, pedig az ügyvédem már a legelső beszélgetésünkkor figyelmeztetett: fel kell készülnöm arra, hogy ez az ügy vagy szétdobja a családot, vagy még szorosabbá teszi. Hála istennek nem az első jött össze. Rengeteget köszönhetek a feleségemnek és gyerekeimnek.”

Pedig nekik sem lehetett könnyű. Már annak a traumának a feldolgozása sem, amely egy hét-, illetve tízéves gyermeket ért, amikor végig kellett nézniük a maszkosok házkutatását. Mert hiába laknak száz méterrel arrébb Beke szülei, a házkutatás idejére a gyerekeket sem engedték elvinni. „Ők azóta sem beszélnek arról a periódusról, igyekeznek eltemetni magukban az egészet, akárcsak én ott, a börtönben.” Ami egészen biztosan nem vonatkoztatható el a meghurcoltatás élményétől: Tímea lánya ma jogot tanul a szegedi egyetemen. „Nem is tagadja, hogy a kálváriánk jelentős mértékben hozzájárult a a pályaválasztásához. Már gyerekfejjel eldöntötte a dolgot, kezdetben két gondolat mentén: az egyik a bosszúállásé volt, a másik, hogy minél kevesebben járhassanak úgy, mint az apjuk. Azt nagyon hamar megbeszéltük, hogy bosszúra nem építjük az életet, azóta természetesen maga is rájött erre, és arra is, hogy ügyész sem lesz, hogy hasonló ügyekben soha ne kényszerüljön az államapparátus képviseletére. A fiam, István a testnevelési egyetemre készül.”

Damoklész kardja

Beke István azt tartja, a hit minden szempontból rengeteget segített, vallásos értelemben és az embertársak iránti bizalom tekintetében egyaránt. „Már a börtönben tudatosult mindez bennem, segített a pozitív gondolkodás megerősítésében. Úgy érzem, sikerült elérnem, hogy az az időszak a hátam mögé kerüljön. Amikor valakivel beszélgetek ezekről a dolgokról, természetesen előjönnek az élmények, de azonkívül teljes a törlés. A szabadulásom utáni első hónapokban még álmodtam a börtönbeli dolgokról, de nem viseltek meg túlságosan.”
Damoklész kardja azonban a jelek szerint nem szűnt meg a feje fölött lebegni. A történtek után természetesen óvatosabb, figyelmesebb a véleménynyilvánításban, a beszélgetésekben való részvételben. Bizonyos személyek iránt talán gyanakvóbb is, hiába, speciális „szenzorok” alakultak ki benne.

„A határátlépések alkalmával egyértelműen érzem a »törődést« – meséli. – Két hónappal a 2021-es szabadulásom után nyaralni indultunk Montenegróba. A szerb oldalon a személyi adataim beolvasását követően a kisablak becsukódott, a bentiek elvonultak tanácskozni, majd félrehúzatták az autót, mindent kipakoltattak belőle. A szerb-montenegrói határon hasonlóképpen, a montenegróiak viszont csak megnézték a személyimet, mehettünk tovább. Visszafelé ugyanúgy. Bár Montenegró épp covidos piros zóna volt, gond nélkül átengedtek, a szerbeknél viszont a kártyám beolvasása után a tisztviselő felém fordítva a képernyőt mutatta a nagy piros cirill írású szöveget, és engem kérdezett, mi ez? Nem értem, nem tudom, válaszoltam. Nyargalás, telefonálás, félrehúzattak, behívattak egy irodába, három szerb kérdezősködött, de mivel én szerbül nem értek, ők meg egyetlen más nyelvet sem, csak hosszas próbálkozás, a Google-fordító segítségével sikerült kideríteni, hogy arra kíváncsiak, mikor mentem Montenegróba. Leírtam: öt nappal korábban. Az ötös szám zavaró lehetett, mivel öt évre voltam elítélve, azt hitték, azóta Montenegróban bujkáltam. Sejtésünk szerint az történhetett, hogy nem lévén uniós ország, Szerbia adatbázisa nem volt naprakész. Tavaly nyolc alkalommal léptem át a román–magyar határt, a személyim kézbevételekor indigóra ugyanaz történik: arc elkomolyodik, kisablak becsukódik, lefényképezik a személyimet, telefonálnak, hívják a kollégát, hogy most ezzel mit csináljanak. Miközben a magyar határnál – megérdeklődtük… – minden tiszta velem kapcsolatban. Amerikai részen viszont tiltólistán vagyunk, megkaptuk az értesítést, többedmagammal szerepelek rajta, főleg hajdani vármegyések.”

Közösség és Fennvaló

Beke azt mondja, szülővárosa közössége folyamatosan együttérzéséről biztosította, és ez a tüntetéseken, a közös imákon való részvételben, illetve adománygyűjtésekben is megnyilvánult (erről a társával, Szőcs Zoltánnal készült  Médiatér-videóban is részletesen beszél Beke István).  Biztonságtechnikával foglalkozó vállalkozása szerencsésen túlélte a hajdani tulajdonos meghurcoltatását, a Fennvaló pedig gondoskodott arról, fogalmaz István, hogy ne kelljen naponta találkoznia hajdani letartóztatóival, illetve azzal a személlyel, akitől meggyőződése szerint a lavinát elindító hamis információk származtak. Előbbiek mindketten meghaltak, mire Beke hazakerült, utóbbit pedig épp a hazaérkezése napjától helyeztek más állomáshelyre a román csendőrség kötelékében. Még az első szabadulásakor történt, hogy az illető édesanyja a színházban István mellé ült, és súgva megkérdezte: ugye, nem ölitek meg a fiamat? „Azt válaszoltam, hosszú életet kívánok neki, ha egyáltalán tud élni ezzel a bűntudattal.”

Közben a román parlamentben is sikerült némi áttörést elérni a „ székely terroristák” ügyében. Az alsóház emberjogi, vallási és kisebbségjogi bizottsága magyar kisebbség ügyeivel foglalkozó albizottságának elnöke, Kulcsár-Terza József képviselő hosszas birkózás árán elérte, hogy a bizottság hivatalosan is tárgyaljon a roppant érzékeny témáról. Az ülésen Tiberiu Țărmure, Beke és Szőcs jogi képviselője kijelentette, az ügy egyértelműen a hírhedt kommunista Szekuritate utódszervezete, a SRI által kreált diverziós akció, ami az 1990-es marosvásárhelyi fekete március mintájára igyekezett újabb robbanásveszélyes kisebbségpolitikai helyzetet előidézni. A bizottság tagjai azóta fokozottabb érdeklődést tanúsítanak az eset iránt, bár törődésük egyelőre többnyire olyan általános emberjogi kérdésekre szorítkozik, mint például a fogva tartás körülményei. A téma mindenesetre kikerült a tabuk kategóriájából.

Csinta Samu

Fotó: Tuchiluș Alex