Székelyek a Don-kanyarban

Pontosan 80 évvel ezelőtt kezdődött a doni katasztrófa, amelynek során a keleti frontra 1942 áprilisában kivezényelt magyar királyi 2. honvéd hadsereg állásai feladására, illetve visszavonulásra kényszerült. Ekkor a közvetlen frontvonalon már nem tartózkodott ott a marosvásárhelyi 27. tábori tüzérosztályból szervezett 27/2. könnyű ágyús üteg, de korábban számos példáját szolgáltatta a székely helytállásnak, vitézségnek.

A kilenc könnyű hadosztályból, egy páncéloshadosztályból és egy kisebb repülőkötelékből álló magyar 2. hadsereg állománya eredetileg mintegy 207 ezer főt tett ki. Novemberben további 35–36 ezer fős kontingenst vezényeltek ki a nyári és őszi harcok veszteségeinek pótlására és a harcos állomány egy részének – amúgy meghiúsult – leváltására. Ez 63 menetszázadot és 87 munkásszázadot jelentett, amelyek az arcvonal mögé érkeztek meg. Közel egyéves harci tevékenysége során a magyar 2. hadsereg 127–128 ezer fős veszteséget szenvedett el. Ebbe beletartoztak a munkaszolgálatosok, a közel 50 ezer sebesült és a 27–28 ezer hadifogoly is; ez utóbbiak közül nyilván kevesen tértek haza. Igen nagy és fájdalmas veszteség ez, de még mindig jóval kevesebb a köztudatban szereplő, Hobo által is megénekelt, „fagyhalálba ment” kétszázezernél. Az is nehezen felülírható sztereotípia, miszerint a magyar 2. hadsereget – bár a német és a szovjet egységekhez képest lényegesen gyengébb kiképzéssel, felszereléssel, fegyverzettel bírt – eleve „halálba küldték”, mint ahogy az is, hogy az Uriv térségében 1943. január 12-én végrehajtott szovjet támadás következtében fejveszett menekülésbe kezdett volna; épp ellenkezőleg, hősi ellenállásának volt köszönhető, hogy sikerült elkerülnie az ellenség általi bekerítését.

Az 1945 utáni kommunista történetírásban a 2. hadsereg minősítésére főparancsnoka, Jány Gusztáv honvéd tábornok „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát szokták emlegetni, holott Jány ezt a hadparancsát visszavonta, és 1943 tavaszán felülírta: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

A Don-kanyarban zajló harcokban egyetlen székelyföldi kiegészítésű, önálló alakulat sem vett részt, hiszen a magyar állam – a Romániával fennálló feszült viszony okán – fokozottan vigyázott arra, hogy ne kerüljenek harctérre – szögezi le dr. Nagy József gyergyóremetei történész. Egyes székelyföldi származású honvéd katonák úgy vettek részt 1942-ben a keleti hadszíntér hadműveleteiben, hogy például 1940 után elmentek dolgozni az ország nyugati területeire, és ott sorozták be, ottani alakulatba, amelyik később kikerült a Don-kanyarba, vagy valamilyen más okból a trianoni Magyarországon rendelkeztek állandó lakhellyel. Ezekbe az anyaországi alakulatokba sok észak-erdélyi románt is besoroztak, ami ellen a román állam tiltakozott. A magyar 2. hadseregben olyan gyalogzászlóaljak is voltak a Donnál, amelyeknél a legénység 20 százalékát erdélyi románok tették ki. Ugyanígy a román királyi csapatok soraiba dél-erdélyi magyarokat soroztak be, akik 1942–1943-ban részt vettek a sztálingrádi csatában, ahol a 3. és a 4. román hadsereg veszett oda ugyanabban az időben, összesen 158 ezer fős veszteséget szenvedve el a 253 ezer fős állományból.

Dr. Nagy József felhívja a figyelmet olyan, székely származású hivatásos honvédtisztekre is, akik a két világháború között Magyarországon éltek, és akik anyaországi alakulatok élén kerültek ki 1942-ben a keleti frontra. Például a Sepsiszentgyörgy melletti Előpatakon született (1904), a családjától tízéves korában elszakadó Kásás Andor vezérkari alezredes egy könnyűhadosztály vezérkari tisztjeként; a brassói születésű (1898), de csíkmadarasi származású, a doni harcok idején a magyar 1. tábori páncélos hadosztályt vezető Horváth Ferenc vezérkari ezredes, később altábornagy; vagy a sepsiszentgyörgyi születésű Gáll Sándor alezredes. Ez utóbbi „kemény figura volt, egy lévai gyalogzászlóalj élén ment ki a Don-kanyarba, pár emberrel jött haza…” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az 1994-ben Budapesten elhunyt Kásás Andor a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Kásás Tamás dédapjának a testvére volt.) Nyilván, jóval többen vettek részt a harcokban, hiszen – és ezt már Berekméri Róbert-Árpád történész, az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi fióklevéltárának vezetője teszi hozzá – csak Maros–Torda vármegyéből hat tiszt szerepelt a 2. hadsereg veszteséglistáján.

Vitéz Gáll Sándor (Sepsiszentgyörgy, 1898. április 3 – Sződliget, 1962) az erdélyi bevonulás után mint ezred-elsősegédtiszt került a 27. székely gyalogezredhez. 1941. november 1-jén őrnaggyá léptették elő. A 2. hadsereg mozgósítását követően mint a rozsnyói 13/1. zászlóalj parancsnoka vett részt a doni harcokban. A hadműveleti területen 1942. október 29-én alezredessé nevezték ki. A visszavonulás alatt tanúsított vitéz magatartásáért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetésben részesítették. Alakulatának hazatérését követően, 1943. június 2-án Marosvásárhelyre került, ahol 1944. március 10-ig a 27/III. zászlóalj parancsnoki tisztségét töltötte be. 1944. március 11-én a mozgósított 57. gyalogezred parancsnokaként részt vett a galíciai, az erdélyi és a magyarországi hadműveletekben. 1944. november 1-jén ezredes. Alakulatával 1945. május 11-én, az ausztriai Unterheidnél szovjet fogságba esett, ahonnan június 20-án szabadult.

(Berekméri Árpád-Róbert: A marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály története megalakulásától 1944 szeptemberéig, Hadtörténeti Közlemények 2005/1–2.)

Ha székelyföldi alakulatot nem is, egy alosztályt azért bevetettek a Don-kanyarban 1942 második felében. A marosvásárhelyi 27/2. könnyű ágyús ütegről, illetve tisztikaráról, legénységéről van szó. Az üteg történetét feldolgozó Berekméri Árpád-Róbert szíves közléséből tudjuk, hogy hétfős tisztikarát jórészt anyaországiak alkották, a 134 fős legénységi állomány mintegy 80 százalékát pedig székely és anyaországi honvédek tették ki, a többi 20 százalékát kisebbségiek, azaz észak-erdélyi románok és ruszinok.

Az előzményeket Csarnai Márk történész foglalta össze lapunknak. A továbbiakban rá, valamint Berekméri Árpád-Róbert fentebb említett dolgozatára, illetve „Lesz még kikelet!” című, 2015-ben megjelent kötetére hagyatkozunk. A második bécsi döntéssel kihirdetett igazságtételt követően Észak-Erdélyt és így a Székelyföldet is bevonták honvédelem szempontjából az ország vérkeringésébe. A visszacsatolt területeken védelmére 1940-ben Kolozsvárott megalakították a IX. hadtestparancsnokságot. Alárendeltségébe tartozott a már említett 27. székely gyalogdandár is. Szintén Marosvásárhelyen működött a 27. tábori tüzérosztály. A belőle létrehozott 27/2. könnyű ágyús üteg 1942-ben vonult ki a doni hadszíntérre, mint a kassai 21. gyalogezred közvetlen tüzéralakulata. Az állomány 1942-ben, a nyári harcok idején komolyabb harci feladatot látott el. A kivonulás alatt, július 8-án az üteget szovjet légitámadás érte, ekkor halt hősi halált a háromszéki születésű György Dénes honvéd. Ő volt a székely üteg első hősi halottja.

„Másnap tovább indultunk kelet felé, és a Tim–Sztarij Oszkol–Osztrogozsszk–Kamenka–Szaguny útvonalon értük el a Dont. A véget nem érő gyalogmenetek, a rossz, homokos utak, a rossz víz, a teher teljesen kimerítette az embert és állatot egyaránt…” – emlékezett vissza Berekmérinek a marosvásárhelyi Imreh Sándor egykori 27-es tüzér.”

Magyar katona orosz nőkkel a Don partján Forrás: Fortepan/Erky-Nagy Tibor adománya

Az üteg parancsnoksága Kologyezsnoje faluban rendezkedett be, itt a 23. önálló huszárszázadot támogatta, és itt építették ki a védőállásaikat is.

„…a lakosságot ki kellett lakoltatni, a frontszakaszt meg kellett tisztítani, a hidakat felrobbantani, fedezéket, figyelő- és tüzelőállást építeni és bizonyos területeket aknásítani…”– idéz a csíkszeredai Marshall István egykori 27-es tüzér memoárjából Berekméri.

Az üteg két lövege Bartha Árpád zászlós parancsnoksága alatt a Kolovert és Korabut között lévő hídfő védelmét látta el. 1942. július 24-én ismét támadás érte őket. A koloverti harcokban hősi halált halt Bán Márton és Keresztesi Gyula székely honvéd. Őket az ellenség előtt tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásukért posztumusz a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. A harcban maga a parancsnok, az érsekújvári születésű Bartha Árpád zászlós is megsebesült. Az ütközetben tanúsított bátorságáért Horthy Miklós kormányzó kitüntette a Magyar Koronás Bronzéremmel hadiszalagon a kardokkal, illetve megkapta a Tűzkereszt első fokozatát egy sebesülési pánttal. (Bartha Árpádot 1944 nyarán hadnaggyá léptették elő, 1945 májusában a németországi Rosenbergnél esett szovjet hadifogságba, ahonnan 1947-ben tért haza.)

Magyar katonák Voronyezsnél Forrás: Fortepan/id. Konok Tamás adománya

A szovjet támadás következtében a székelyek csak érzékeny veszteséget szenvedtek, és harcban, rendezetten vonultak vissza. 1942 augusztusában az üteg két löveggel a kologyezsnojei híd védelmét biztosította. Itt újabb ellenséges támadás érte őket, de idejében sikerült visszavonulniuk. Az üteg mozdonyállása ezt követően, 1942 szeptemberében Hvoscsevatkára települt. Novemberben Sirokitól 5–6 km-re keletre új védőállást foglalt el, ahol 1943. január elejéig látott el folyambiztosító és vállalkozást támogató feladatokat. Ekkor Bugyennijbe irányították őket, hogy ködvető-kiképzésen essenek át, és legénységét beosztották a 102. ködvető-ezredhez. (A ködgránátot az ellenség vakítására, illetve saját csapatok leplezésére alkalmazták.)

A szovjet csapatok urivi és scsucsjei áttörését követően Bugyennijt ki kellett üríteni. Az üteg ekkor Novij Oszkolba, majd Belgorodba vonult, ám a rendszeres légitámadások miatt Vorozsba környékére került át, ahonnan teljesen kimerülve, április 1-jén érkezett meg Ovrucsba.

„Rengeteget szenvedtünk. A nagy hideg és az éhség hamar levette az embert a lábáról. Aki megállt és leült pihenni, helyben megfagyott. Sokszor a szabadban éjszakáztunk, mert a németek miatt nem lehetett a házakhoz bemenni… Az utak mellett mindenhol fagyott lótetemek és hullák… Annyi erőnk sem volt, hogy az útból félredobjuk őket… Nagyon legyengültünk, mire elértük gyülekezési helyünket…” – idézték fel szenvedéseiket ugyancsak Berekmérinek Imreh Sándor és Bíró Ferenc volt 27-es tüzérek.

A maradék állomány májusában indult haza, 1943. június 10-én érkezett meg Marosvásárhelyre, a nyolc sebesülés mellett négy hősi halottat és tíz eltüntet hagyott a keleti fronton. Átszervezésüket követően ismét a galíciai hadszíntéren vetették be őket, de ez már egy másik történet.

Honvéd 07/31 M. Schwarzlose géppuskával a Don-kanyarban Forrás: Fortepan-album058

Csarnai Márk fontosnak tartja nyomatékosítani, hogy az urivi áttörés kétségkívül a magyar hadtörténelem legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiáját jelentette, ám a gyászon túl vagy a gyász mellett meg kell emlékeznünk arról a hősies helytállásról is, amit a magyar honvédek tanúsítottak! „A hadsereg totális megsemmisülése és a honvédek fejetlen visszavonulása valótlan állítás, amit a szovjet megszállással berendezkedő kommunista rendszer emlékezetpolitikája kezdett el hangoztatni. Sajnálatos, hogy ez a káros szemlélet 1989 után is tovább élt. Rengeteg példa van arra, amely ezt a destruktív hozzáállást megcáfolja: a 23. gyalogezred Sztorozsevojétól délre tizenegy, harckocsikkal is támogatott szovjet rohamot vert vissza, január 14-én a déli órákban sikeresen kitörtek Oszkino irányába. A 12. tüzérezred több, harckocsikkal is támogatott rohamnak állt ellen. Az alakulat a 70%-os veszteség ellenére egészen a sötétedésig kitartott az állásaiban, és csak ekkor vonult vissza Jekatyerinovkába. A 19. könnyű hadosztály olyan elszántan védekezett, hogy a szovjet 219. lövészhadosztály csak súlyos helységharc árán tudta elfoglalni Jekatyerinovkát január 15-én. A 6. gyalogezred egy sikeres ellentámadást követően visszafoglalta Kolomejcevot. Január 16-án az 1. páncéloshadosztály, vállvetve a 26. német gyaloghadosztállyal Volcsje irányába ellentámadást indított, mellyel sikerült lassítani a szovjet támadást” – zárta gondolatait a Budapesten élő történész.

A 27/2. könnyű ágyús üteg legénységén kívül más székely katonák is kerültek ki a Don-kanyarba. A Lövétén 1908-ban született, Városfalván árván felnevekedett (édesapja a galíciai fronton szenvedett hősi halált 1914-ben, a 82. székely gyalogezred katonájaként) Lázár Dénes történetét három évvel ezelőtt az unokája, Jakab Lázár mesélte el az uh.ro portálnak. A ’30-as években egy brassói autószerelő műhelyben dolgozott, a 2. bécsi döntést követően azonnal visszatért szőlőföldjére, ahol nyomban be is sorozták a magyar 2. hadsereg 9. számú fogatoltvonatosztály-parancsnokságához, Szászfenesre mint gépkocsivezetőt. A doni fronton ellátmányt kellett eljuttatnia az arcvonalhoz. Parancsnoka dicsérő elismerésben részesítette a „szovjet elleni háborúban az ellenség előtt teljesített átlagon felüli szolgálataiért”. Állítása szerint egy ötgyerekes orosz asszony imájának köszönhette, hogy épségben hazatért (1981-ben hunyt el), akinek Dénes bácsi komiszt, konzervet, cukrot adott, a köszönetképpen felajánlott ezüstgyűrűt viszont nem fogadta el. „Ekkor a nő letérdelt és keresztet vetett, imádkozni kezdett jótevőjéért” – elevenítette fel a történteket az unokája.

Az Udvarhelyi Híradó 2015. január 30-i számában Oláh István írt apósa, Hecser Zoltán („egy gépkocsizó tiszt Udvarhelyről”) viszontagságairól, idézett a naplójából: „Itt voltunk a hírhedt Don-kanyarban, mínusz harminc-harmincöt fokos hidegben. Kaptunk olykor légi- és partizántámadásokat is. Mi a 2. Hadsereg vonatparancsnokság kötelékébe tartoztunk, Szentágotai (dr. Szentágothay Márton – sz. m.) ezredes pk. és Jány kegyelmes legfőbb parancsnoksága alá. 1942. december havában megkezdődött a tervszerű visszavonulás Poltava irányába. Hogy mit jelent egy összeomlott hadsereg rendetlen visszavonulása – és még ráadásul különböző nemzetiségűek! – nagy hó, hideg közepette, rossz és kevés járművel, járhatatlan utakon, azt csak az tudja, aki ezt átélte, és élve menekült meg. Rettenetes látvány volt az a sok munkaszolgálatos, rongyokba burkolt és megfagyott emberek látványa…” A napló írójának sikerült hazavergődnie.

Don-kanyar, 1942 Fotók: Fehér Antal Forrás: Fortepan/Ladinek Viktor adománya

Címlapfotó: A 27-esek Marosvásárhely főterén – útra készen a keleti frontra

Berekméri Árpád-Róbert gyűjteményéből

További fotók itt:

https://www.facebook.com/SzekelyKalendarium

Köszönettel tartozom Berekméri Árpád-Róbertnek a cikk előzetes átolvasásáért, a hibák kijavításáért. Könyvéről bővebben itt: https://kronikaonline.ro/kultura/soha-tobbe-haborut-a-berekmeri-arpad-robert-konyvet-ismertettek-kolozsvaron

A 27/2. könnyű ágyús üteg tisztikara és legénysége

Az üteg 7 fős tisztikarát dr. Bárkány Zoltán főhadnagy, ütegparancsnok; Bartha Árpád továbbszolgáló zászlós, elsőtiszt; dr. Ney Károly tartalékos főhadnagy, fogatostiszt; Vass Jenő tartalékos zászlós, felderítőtiszt; Scheffer Iván tartalékos zászlós, bemérőtiszt; dr. Hints Miklós tartalékos címzetes zászlós, 1. szakaszparancsnok és Jánossy Tibor tartalékos zászlós alkotta. Mivel az 1943. januári visszavonulás során az üteg teljes, a gyalogezred szinte teljes iratanyaga megsemmisült, Berekméri Árpád-Róbertnek a 134 fős legénységi állományból csak 86 nevet sikerült rekonstruálnia. Ezek a honvédek is, mint sok ezer bajtársuk, derekasan helytálltak a doni pokolban, és tisztelettel, főhajtással tartozunk ténykedésükért, áldozatukért:

Sárkány Antal tűzmester, Gyöngyös

Árpási Elemér László szakaszvezető – Nagyőrcén (Nagyrőce) született 1916-ban, édesanyja Molnár Erzsébet; megsebesült 1942. 07. 24-én Kolovertnél

Gulyás Károly szakaszvezető, Fülek

Guth József szakaszvezető, dunántúli

Horváth szakaszvezető

Márkodi János szakaszvezető

Zagyva ? szakaszvezető, Magyarország

Bálint Gyula tizedes, Nagyernye

Böjte Sándor tizedes, Marosjára

Burkáló Iván tizedes, Szlovákia

Cseke János tizedes, Marosvásárhely

Gál Ferencz tizedes – Ákosfalván született 1920. 09. 21-én, édesanyja Kiss Anna, Kijevben halt meg tífuszban 1943. 02. 16-án, ott is temették el az 12603. sírjelszám alatt

Holecsku József tizedes

Káduly Miklós tizedes

Szombathelyi Imre továbbszolgáló tizedes – 1912. 10. 17-én született Simonfatelepen, édesanyja Herr Éva; Pepiewkónál comblövéstől sebesült 1942. július 13-án

Vigh Zoltán tizedes

Bakó Ferenc őrvezető

Bartus Mihály őrvezető

Bece Dénes őrvezető

Bruder Mihály őrvezető

Csedő Lajos őrvezető

Dániel János őrvezető

Farkas József őrvezető

Finta János őrvezető

Füstös József őrvezető

Háromszéki János őrvezető – 1914. 06. 08-án született Torján, édesanyja Illés Mária; 1942. 07. 08-án Kurszknál bombaszilánk sérülést szenvedett

Imreh Sándor őrvezető, Marosvásárhely

Maki János őrvezető, Marosszentanna (Várhegy)

Máté László őrvezető, Libánfalva

Palotás Gergely őrvezető – Jedden született 1921-ben, édesanyja Kali Eszter; megsebesült 1942. 07. 24-én Kolovertnél

R(B)öjte Sándor őrvezető

Tóth Balázs őrvezető

Zehman Antal tartalékos őrvezető – Püspöknádasdon született 1914-ben, édesanyja Aureur Anna; 1943. 01. 05-én eltűnt

Andrási ? honvéd, Budapest

Balázs ? honvéd (ezermester)

Balázs László honvéd, Marosvásárhely (borbély)

Bán Márton honvéd – Nyárádszeredában született 1914. 02. 15-én, édesanyja Bán Regina, Kolovertnél esett el szívlövés következtében 1942. 07. 24-én; Sirokijban temették el a 4502. sírjelszám alatt

Benedek M. Sándor honvéd – Kisbaconban született 1912. 02. 16-én, édesanyja Boda Anna; 1942. 11. 01-én a 103. eü. oszlopnak adták le a jobb lábszárának elgennyesedése miatt

Biró Ferencz honvéd, Körtvélyfája (2005-ben halt meg szülőfalujában)

Cénian Mihály honvéd, dunántúli

Csűrös Jenő honvéd

Dániel ? honvéd, Székelykál

Demeter Ferenc honvéd – 1916. július 29-én született Szovátán, édesanyja Hajducsi Ágnes; 1943. január 5-én tűnt el Voronyezs környékén, majd március 3-án az I. 62. hadifogolytáborban meghalt

Dénes ? honvéd

Dobra János honvéd, Kelementelke

Dodó Ferenc honvéd, Mezőbánd – sérült, III. fokú fagyás a lábán

Erdős László? honvéd

Farcádi ? honvéd, Szentkirály (Bese)

Fekete Gábor honvéd

Galaci ? honvéd (géppuskás szakasz)

Gál Károly honvéd, Szentgerlice

Gergely János honvéd, Marosvásárhely (távházasság)

Gothárd ? honvéd

Groszman Sándor honvéd, Marosvásárhely

Györfi Mihály honvéd, Korond

György Dénes honvéd – Bitán (Kézdiszentléleken?) született 1920. 04. 19-én, édesanyja György Róza; Kurszkban esett el bombarepesztől 1942. 07. 08-án, ugyanott temették el

Gyurka István – 1918. 04. 01-én született Mikóújfaluban, édesanyja Sorbán Mária; 1943. 01. 05-én tűnt el a voronyezsi kormányzóság területén

Horváth József honvéd, Barcs (szíjgyártó)

Jánosi Imre honvéd – Csejden született 1916-ban, édsanyja Magyarosi Regina; légnyomást kapott Kurszknál 1942. 07. 08-án

Jánosi ? honvéd, Székelykál

Kacsó Béla honvéd, Marosvásárhely

Kapcsos honvéd, Máthészalka

Kardos ? honvéd (fegyvermester)

Katona Lajos honvéd – Nagyszebenben született 1913. 12. 12-én, édesanyja Sinka Ilona; 1942. 07. 24-én Kolovertnél gránátszilánktól sérülést szenvedett

Keresztesi Gyula honvéd – Marosvásárhelyen született 1913. 05. 17-én, édesanyja Pallos Róza. Kolovertnél esett el aknaszilánktól 1942. 07. 24-én, Sirokijban temették el a 4503. sírjelszám alatt.

Kirner ? honvéd, Üvegcsűr

Koss (Kass) ? honvéd (cipész)

Kovács I ? honvéd, dunántúli

Kovács II ? honvéd, dunántúli

Kovács III ? honvéd (szakács)

Krisnyák János honvéd, Pécs

Ludvig ? honvéd (írnok)

Magyari Dénes honvéd – Székelykálban született 1917. 06. 15-én, édesanyja Nagy Berta; 1942. 10. 01-én sárgasággal kórházi kezelésre szorult

Marshall István honvéd, Marosvásárhely (később Csíkszeredában lakott)

Márkodi ? honvéd, Márkod

Meleg Lajos honvéd – 1919, Kutyfalva; édesanyja Kocsis Anna

Németh János honvéd (szakács)

Nyág ? honvéd, Nagyernye

Palotás Ferencz honvéd, Jedd

Pánczél Jenő honvéd, Marosvásárhely – megsebesült Kamenkanál 1942. 06. 29-én???

Préda Imre honvéd

Raduc ? honvéd, Marosvásárhely

Sebestén(y) Zoltán honvéd, Cserefalva

Simon Domokos honvéd – Nyárádbálintfalván született 1921-ben, édesanyja Mészáros Amália; 1942. 06. 29-én Kamenkanál lórúgástól gyomorsérülést szenvedett

Sütő József honvéd, Vajdaszentivány

Stefan ? honvéd (kerekes)

Szabó Endre honvéd – Bodoson született 1917. január 17-én, édesanyja Nagy Jolán; Kurszknál 1942. július 8-án sebesült bombaszilánktól

Szabó ? honvéd (bemérő)

Szabó ? honvéd (éllovas)

Szabó István honvéd – Körtvélyfáján született 1920. 02. 27-én, édesanyja Szabó Katalin; 1942. 10. 04-én szilánksérülést szenvedett

Tamás Béla honvéd – 1916. szeptember 16-án született Csíkszentmártonban, édesanyja Marton Róza; 1943. január 24-én Belgorodban, a 102/1. német ködvető osztály kiképző központjában a jobb karját egy bajtársa által kilőtt lövedék szakította el

Toth ? honvéd, dunántúli

Toszó József honvéd, Backamadaras

Török Benjamin honvéd, Szentháromság