Szlovén hegyektől horvát tavakig

A nyáron budapesti ismerőseinknek köszönhetően egyhetes szlovén- olasz-horvát autós körúton vehettünk részt családilag, Olaszországba tulajdonképpen csak „belekóstolva”, Horvátországon átkergetve a rossz idő által, Szlovéniában viszont alaposabban „megízlelve” a kicsi, de annál takarosabb ország látnivalóit. Akadnak olyan olvasóink, akik már most tervezgetik a következő nyaralásukat – elsősorban nekik szolgálunk pár tippel kedvcsinálónak.

Magunkfajta erdélyi, ha jobban nem néz utána, Szlovéniáról csak annyit tudhat, hogy volt jugoszláv tagköztársaság, aztán valamikor a kilencvenes évek elején a derék szlovének kiváltak a szövetségből, és a valódi fejlődés útjára léptek. Bár Szlovénia – Magyarországgal együtt – 2004-ben lett az Európai Unió tagja, egyértelműen megállapítható, hogy a tagság tizenhárom éve alatt Magyarországot messze lekörözte, Romániával pedig szinte nem is érdemes ilyen értelemben összehasonlítani.

Muskátli az istállóban

Már a határ átlépése után rögtön feltűnik, hogy ebben az országban a rend, a tisztaság a mindennapok része, nem pedig az ünnepnapok kiváltásága. Szétszórt szemetet még véletlenül sem látni, a füvet mintha akkor nyomban frissen kaszálták volna le mindenhol. Nemhogy méteres gazt, mint mifelénk, de még görbe fűszálat sem látni az utak mentén.

Még feltűnőbb, hogy az ország telis-tele virágokkal, a házak szépek, egyszerűek, még a legkisebb falvakban sincs elhanyagolt vagy olyan, amelyről omladozna a vakolat. Minden ház ablaka roskadozik a muskátliktól, mi több, sok helyütt még a melléképületek ablakaiban is virág díszeleg.

Apró településeken haladunk át, a táj dimbes- dombos, hasonló az erdélyihez, ám nem látni mezőn dolgozó vagy a házaik előtt álldogáló embereket. Azon tanakodunk menet közben, vajon hol lehetnek az itteniek, miből élhetnek, és mikor van idejük arra, hogy ennyire rendben tartsák portájukat, hazájukat?

Tömegturizmus a híres tavaknál

Másodnap érkezünk meg az Ausztria határánál levő, de még szlovéniai Logarska-dolinához. Mesés alpesi völgy ez, a Kamniki- Alpokhoz tartozik. Autóval is be lehet a völgybe hajtani, de akkor fizetni kell, így mi inkább a gyalogos sétát választjuk. Ugyanaz a rendezettség itt is, a völgy előtti parkolóban egy erdei tisztáson tiszta, illatos vécé áll az itt megállók rendelkezésére, de padok, asztalok is a pihenni vágyók számára.

Az Alpok magaslatai után délre kanyarodunk, a cél a Bledi-, majd a Bohinji-tó. Nálunk kevésbé ismert, de attól eltekintve világhírű helyek ezek, ennek megfelelően a Bledi-tónál lépni se lehet a turistáktól, így gyorsan tovább is hajtunk. Majdnem hasonló a helyzet a Bohinji-tónál is, úgyhogy parkolni csak lehajtva az útról, az erdőben tudunk. De nem sokáig, mert érkezik egy rendőr, és távozásra szólít fel. Itt nincs pardon!

Eredetileg itt akartunk kempingezni, de helyet nem kapunk, ezért búcsút intünk a Bohinji-tónak is, ám nem távozunk úgy, hogy meg ne nézzük a 70 méter magas Savica- (Száva) vízesést, amely a környék és Szlovénia egyik csodája. A vízeséshez jól kiépített ösvény vezet, mintegy félórás kapaszkodó, de a látvány magától értetődően megér minden fáradtságot. Aznap egy hegyi menedékháznál szálltunk meg, ahol örömünkre a tulajdonosok hallottak Erdélyről, szinte sajnáljuk, hogy nincs nálunk néhány kép, hogy illusztráljuk, mi is lakunk annyira szép helyen, mint ők. Biztosan nagy hazafiak, a szlovén zászló ott leng a ház előtt.

Postojna: a cseppkövek világa

Következő megállónk a Postojnai-cseppkőbarlang, amely már Szlovénia déli részén található. Ha van a világon turistaparadicsom, akkor Postojna bizonyára az, és nem érdemtelenül. Óriási a tömeg, egyszerre talán ötven-hatvan fős csoport mehet be a barlangba, és nem akárhogy: kisvasúton, mert az igazi látnivalók a mintegy tízperces vonatozás után kezdődnek. Irdatlan nagy termek, hatalmas cseppkövek ejtenek lépten-nyomon bámulatba mindenkit, a mintegy órás barlangi séta szinte észrevétlenül telik el.

A nagy tömeg ellenére a látogatás mondhatni svájci pontossággal meg van szervezve, mindenre odafigyelnek, és mindenből pénzt csinálnak. Például meleg ruhát kölcsönöznek annak, aki igényli, a bejáratnál mindenkit lefotóznak, a kész személyes képeslapot kijövet már meg is lehet vásárolni.

Fenn a vén Doberdón

Postojna után vargabetűt írunk le nyugati irányba, átmegyünk Olaszországba, megnézni legalább egy részét az egykori doberdói hadszíntérnek, ahol nagyapáink harcoltak. Nem könnyű megtalálni az emlékhelyeket, de végül San Martino del Carso településen vagyunk, és ott áll előttünk a tábla, amely megdobogtatja a szívünket: „Dicsőséges visszaemlékezés a királyi hadseregre, a magyar gyalogezredre, aki hősiesen küzdött és bátran esett el a becsület mezején, 1915-1918”.

Egy másik táblán az olvasható, hogy San Martino del Carso a legszörnyűbb harcok helyszíne volt, azok egyik résztvevő egysége pedig a Kratochvill Károly ezredes vezette, nagyváradi magyar királyi 4. gyalogezred. Az ezredes utoljára 1916. augusztus 6-án vonult fel a fennsíkra 3000 főnyi katonájával, négy nap múlva, augusztus 10-én pedig, már csak 200 fővel (!), utolsóként vonult vissza a Doberdót védők közül.

A gyalogezred mondhatni monumentális emlékműve egy kis dombtetőn áll, az eredeti gúlát még az ezred katonái állították, a felhívással, hogy „Vándor, ha erre jársz, állj meg egy pillanatra, vedd le kalapodat, s mondj egy rövid imát azokért, akik mindhalálig híven harcoltak”. Sokáig azonban nem volt, aki imát mondjon itt, hiszen Olaszországot a vasfüggöny választotta el Magyarországtól, Erdélytől. Az emlékmű is omladozni kezdett, mígnem aztán a helyi Alpini Egyesület felújította, és ma már magyar nemzetiszínű szalagok tömkelege hirdeti, hogy sokan vannak még honfitársaink közül, akik nem felejtették el katonáink emlékét.

A horvátok is kitesznek magukért

A történelmi kitérő után Triesztben állnánk meg, de vihar kerekedik, így az Adriai-tengert csak egy varázslatos naplemente erejéig látjuk, aztán továbbautózunk Horvátország felé. Az utolsó nevezetesség, amit még meglátogatunk kirándulásunk során, a Plitvicei Tavak Nemzeti Park. Akárcsak a Postojnai-barlangnál, a turizmus itt is „ipari méreteket” öltve vágja mellbe az embert: nagyon sok a turista, úgyhogy bár a tavak meglehetősen nagy kiterjedésű területen fekszenek, mégis szinte verik le egymást a látogatók a keskeny ösvényeken, legtöbben a selfie botokat magasan tartva haladó kínaiak, japánok vannak. Ámde a hely gyönyörű, a tavak, a vízesések káprázatosak, és legalább egy fél napig eltart bejárni partjaikon a körutat.

Ha osztályozni akarnám a három országban látottakat, tapasztaltakat, első helyre mindenképp Szlovénia kerülne, a rendje, tisztasága, szépsége elbűvölő. Olaszországról ez már nem mondható el, Horvátországban pedig még ott vannak a háború fájó emlékei, a romos épületek, a golyók nyomai. Ám mindhárom országban látszik: példásan építenek a turizmusra, fejlesztik, és úgy tűnik, eredményesen. Nem feltétlenül a magunkfajta vékonyzsebű kelet-európaiakra utaznak (még Szlovénia és Horvátország sem), felkapott helyeiken az árakat bizony nyugat-európai fizetésekre szabták, ám tudják: olyan látnivalóik vannak, amelyeket ha egyszer valaki arra jár, semmi pénzért nem szalasztaná el megnézni.

További fotók itt.