Türelmet, elfogadást gyakoroltak

Nagy vállalkozásuk szerencsés végét érték azok a lovas zarándokok, akik a vallásszabadság kikiáltásának és az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulójáról 450 kilométeres út megtételével emlékeztek meg. Hosszas előkészületek után, a Miniszterelnöki Hivatal és az egyházak anyagi támogatásával július 7-én indultak Székelyderzsről, Tordáig, Gyulafehérvárig lovagoltak, majd július 20-án érkeztek Oklándra. A felekezeti és emberi tolerancia jegyében zajló kéthetes zarándoklat végül kicsit több lett a tervezettnél (csak 70 kilométerrel), de nem ezért hagyott maradandó nyomot minden résztvevőben.

A zarándoklat ötletgazdái és főszervezői, a székelyderzsi és a homoródoklándi unitárius lelkészek, Demeter Sándor és Kelemen Levente úgy gondolták, ha 1568-ban lóval mentek a nemesek ama bizonyos országgyűlésre, most ők is így tesznek majd. Bár Kelemen tiszteletes egy súlyos műtét miatt végül lemaradt az útról, a többiek őt is képviselték, amikor fejet hajtottak János Zsigmond erdélyi fejedelem sírjánál és Tordán, a vallásszabadság kihirdetésére felállított emlékműnél. A zarándokok többsége udvarhelyszéki volt, de csatlakoztak budapestiek, szegediek és egy háromszéki is: Mihály Pál népzenész Sepsiszentkirályból. Mindannyian hagyományőrző, lovas emberek, és a vallási tolerancia jegyében mind a négy történelmi egyházat képviselték: voltak köztük katolikusok, reformátusok, evangélikusok is, a zarándokúton is érintették e felekezetek egy-egy kiemelt szereppel bíró gyülekezetét. A csapatban 9 éves volt a legifjabb, de három tizenéves is végigjárta a túrát, 57 éves volt a rangidős.
Hazatérte után kifaggattuk Mihály Pált: hogyan értékeli e lovas zarándoklatot a 125, nyeregben töltött óra után, mit nyújtott neki az út azok után, hogy kölcsön lóval indult el, amelyre induláskor ült fel először?

Lóvá tesz az ember és emberré a ló
–Említette korábban, hogy élete álma volt e lovas zarándoklat. Úgy sikerült-e, ahogy elképzelte?
– Igen, nagyjából olyan lett. A lóval is hamar összeszoktam, és bebizonyosodott, hogy jó a felszerelésem is. A nyerget másfél éven keresztül alakítgattuk Érsek Csabával, ő készítette nekem, egyéni tervezésű, mint a hőszigetelő nyeregtáska is. Az is egy fantasztikus dolog volt, hogy elindultam 14 szinte ismeretlen emberrel, akivel a két hét alatt összekovácsolódtunk, de ez szegényes kifejezés. Volt sok kritikus helyzet, de soha egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy feladjuk, még akkor sem, amikor ez egyáltalán nem lett volna meglepő. Első nap egy óra lovaglás után az egyik ló elvágta a lábát, haza kellett küldeni, de akkor sem az volt, hogy egyikünk kiesik, hanem gyorsan megoldottuk a gondot, és folytattuk utunkat. A gyerekek példát mutattak kitartásból, jókedvből, este mikor fáradtan leültünk, ők még vicogtak.
Kalandos út volt. Légvonalban mentünk, de még ezen is megpróbáltunk rövidíteni, meg is jártuk: egyszer emberfeletti erőfeszítéssel átvergődtünk egy szakadékon, majd mégis vissza kellett térnünk. Rengeteget vert az eső, volt, hogy a csizmánkból öntöttük ki a vizet, volt, hogy majdnem a szabad ég alatt aludtunk, de aztán mégis inkább a lószállítóban, a nyergeken, mások egy lecsempézett teraszon, mások a kísérőautóban, amely a csomagjainkat és az abrakot szállította.
Mióta hazajöttünk, szól a telefon, jönnek az üzenetek, mindenkinek hiányérzete van. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy hol a lovam, ugyanis előfordult, hogy a lovak a villanypásztort elszakították – volt köztük egy-két bajkeverő –, és elkóboroltak, szerencsére a közelben megtaláltuk őket. A prioritás mindig a lovak ellátása volt.

– Első két nap 120 kilométert tettek meg, ez nem viselte meg a csapatot?
– Elég sokat lovagoltam előtte, így csak a térdem fájtattam, de a többiek is hősiesen viselték a gyűrődést. Voltak kellemes meglepetések az úton, amelyek kárpótoltak, például Szinden egy román panziós hívta meg a csapatot egy bőséges vacsorára, Fogaras közelében pedig meglepetésszerűen bejelentkeztünk egy farmtulajdonoshoz, ahol szintén szívélyesen elláttak – míg él, el nem felejti senki. Éppen szállást már nem tudtak adni. De ezen kívül is csoda, hogy épen, egészségesen hazaértünk mindannyian, holott volt sok esés, például a 9 éves legényre vágtában esett, bucskázott rá a ló, még rá is lépett, de nem lett semmi baja, igaz, a gyerekeknek a gerincvédő és a sisak kötelező volt. Egyikünk lovánál pedig éppen egy nagyon meredek kaptatón szakadt el a heveder, a nyereg lovassal együtt befordult a ló alá, amely vágtatni kezdett lefelé, ennek sem lett semmi következménye. Az én lovam is gödörbe lépett, én is leestem róla… A gondviselés vigyázott ránk, persze a csapatban volt ember- és állatelsősegélyben képzett tag is.
A lovak hátát feltörte a nyereg, kisebesedett, így beterveztünk egy nap pihenőt, majd még egynapi úton az állatokat szállítóban vittük, hogy pihenjenek, gyógyuljanak, de még így is jó néhányan a csapatból a következő napokon szőrén ülték meg a lovat, többek között a 12 éves kislányok is.

A csodák sora
– Hetekig folyt az egyeztetés a tordai polgármesterrel, ám ő kitartóan tiltakozott az ellen, hogy zászlóval, lovakkal bevonuljunk a központba, az emlékműhöz, mely a templom előtt van, ahol kimondták a vallásszabadságot hirdető, abban az időben a világon egyedülálló törvényt.
– De láttam a közösségi oldalon fényképeket, hogy ott voltak…
– Igen, de hogy? Útban a Szinden lévő szállásunk felé, ahol fogadóbizottság várt, ki akartuk kerülni a várost, de eltévedtünk. Hívtuk az ottani polgármestert, hogy ez a helyzet, végül átszólt a kollégának, oldja meg valahogy a helyzetet, engedjen be a központba, hogy végre odaérjünk. Hát így tiszteleghettünk az emlékműnél.
Hatalmas élmény volt nekem az is, hogy ellovagoltunk a Tordai-hasadék mellett, illetve hogy a Székelykő gerincén is végigmentünk. A nap pont annyi időre sütött ki, hogy felérjünk, a csúszós, vizes kövön másképp nem lett volna esélyünk.
Rengeteget énekeltünk a ló hátán és nemcsak, a kísérő kocsiban ott volt a hegedűm is, egy udvarhelyi legény a klarinétját hozta, este kiengedtük kicsit a gőzt, átbeszéltük a napi teendőket, ez hajnalig is eltartott, és volt olyan, hogy egymás utáni napokon is másfél-két órákat aludtunk, így menet közben megtanultam lovon aludni, még álmodtam is. Mikor dőltem volna valamerre, a ló ügyesen alám lépett.

– Mennyire érezték, hogy a napi feladatok megoldásán túl, nemes eszméket népszerűsítenek?
– 125 órát ültünk nyeregben, ezalatt megtapasztaltuk azokat az erényeket. Anélkül, hogy bármiféle kényszert éreztünk volna, az út végére volt időnk átgondolni, átértelmezni az életünket, elmélyülni. Meggyőződésem, hogy mindenki más emberként tért haza, és csak jó irányba változott. Ezt láttam a többieken, de magamon is tapasztaltam, hogy türelmesebb lettem. Ha az út előtt rendkívül idegesített a késés – soha nem késtem sehonnan egy percet sem –, most csak szkeptikusan tudomásul vettem, ha reggel csúszott a tervezett indulás. Ez részemről hatalmas dolog.
– Egy percig sem unta meg a lovaglást?
– Nem. Gyönyörű tájakon jártunk, figyelni kellett a lovakra, figyelni egymásra, nem próbáljuk bagatellizálni, ez rendkívül veszélyes vállalkozás is volt. Sose tudni, hogy a ló mitől ijed meg, kontrollálni csak részben tudod az állatot, s a körülményeket.
– Most, hogy ki van pipálva élete nagy álma, mi fog történni?
Van másik. A Kurultáj törzsi találkozóra szeretnék elmenni lóval.