Vadak vérszomjas mészárosa

Az 1990 előtti négy évtized során Erdélyben és Romániában a helyi hatóságoknak, területi pártbizottságoknak, erdészeteknek pontos fejlesztési terveik voltak olyan vadászházak építésére, karbantartására, ahol az államvezetőket és kíséretüket alkalomadtán megfelelően fogadhatták. Minden a Szekuritáté felügyelete alatt történt. Ez nemcsak Nicolae Ceaușescu (1918-1989) uralmának idején (1965-89) volt így, hanem már a korábbi húsz évben is. Alább a véreskezű diktátor vadászati hóbortjairól, garázdálkodásáról esik szó, a képanyagot a román kommunizmus fotótékájából (fototeca.iiccr.ro) válogattuk.

Talán nem teljesen véletlen, hogy a Ceaușescu elődje, Gheorghe Gheorghiu-Dej (1901-1965) éppen egy medvevadászaton, a Beszterce-Naszód megyei Mogyorós menedékházban tárgyalt 1958-ban Nyikita Szergejevics Hrustyovval (1894-1964) a szovjet katonai alakulatok hazatéréséről, romániai küldetésük befejeződéséről. Történelmi koroktól függetlenül, az államvezetők általában szerettek vadászni. A hatalmi, teljhatalmi erőfitogtatás egyik eszközeként nyilvánult meg a vadászat, és Nicolae Ceaușescu tökéletesen beillik a sorba.

A hajbókoló propaganda nevezte legnagyobb hazafinak, legnagyobb pártvezérnek, legnagyobb dolgozónak, legnagyobb bányásznak, legnagyobb parasztnak, legnagyobb vadásznak őt egy személyben. Legnagyobb vadász? Szemtanúk hitelesnek tűnő vallomásai szerint a diktátor csakis csalira szoktatott, előzetesen jól beetetett medvéket lőtt a biztonságos vadászles emelvényéről vagy vadászház ablakából, erkélyéről. A fáma szerint a vadászatok sikerében szolgálati szempontból közvetlenül érdekelt megyei és városi pártvezetők, erdészek, erdészeti felügyelők és biztonsági emberek (szekusok) gyakran altatót kevertek a vesztőhelyre kirakott mézes bögrékbe, hogy a medvét lustítsák, a diktátor céllövési esélyeit növeljék. Még így is előfordult, nem egyszer, hogy az elejtett vad testéből nem a Ceaușescu fegyverétől származó golyó került elő, de erről a kommunista Nimródnak egy szót sem szóltak. Nyilván, nem is szerette volna hallani.

Színház az erdőben

Általában biztonsági emberek és hajtók százai segítették a vadászatok sikerét, de a diktátor szarvasvadászatain megtörtént, hogy egyetlenegy vadász vagy vadőr kísérte a köves, kacskaringós, gyakran meredek erdei ösvényeken. A fácánvadászatokon pedig még Elena Ceaușescunak is a kezébe adták olykor a puskát, a jelen lévők nagy-nagy riadalmára.
A néhai diktátor vadászatai afféle szabadtéri színházi előadásként zajlottak, rögzített helyszínekkel, előre megírt forgatókönyvekkel, és az időjárás viszontagságaiból, a vadak mozgásából vagy pedig a Ceaușescu hangulatváltozásaiból adódó rögtönzésekkel. Általában izgága, türelmetlen volt, nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy a vadászlesen csendben kell maradni, olykor percekig mozdulatlanul kell állni, ülni, feküdni. Gyakran hangoskodott, morgolódott, vagy éppen élcelődött.

Szokása volt társasjátékokra ösztökélni vendéglátóit, ha a medve késett az etetőnél. Az egyszerű kártyajátékokat szerette, és szokása volt csalni, egy-két lapot elhazudni, kicserélni stb. Szenvedélyesebb pillanataiban az őzgidákkal, bocsos anyamedvékkel szemben is kíméletlen volt, „nyulat bokrostól” lőtt, máskor pedig tétlenül nézte, amint a vad elinal. „Hagyd, hogy menjen, még nőjön!” – mondta a biztatóinak, akik nem tudták pontosan, hogy a diktátor éppen nagyvonalúság, avagy bizonytalanság miatt nem húzta meg a ravaszt. 
Nicolae Ceaușescu a fegyverhasználat alapelveit jól ismerte, a puskákat elfogadhatóan kezelte, jól is célzott, de nem sokat adott a vadászetikára. Külföldi vendégek meghívása esetén kikövetelte magának a legjobb, legelőnyösebb vadászállásokat, a vetélytársak – államelnökök, kormányfők, miniszterek, párttitkárok stb. – már rajtból hátrányba kerültek.

Tito átverése

Nemzetközi versengésben volt, főleg közvetett módon. Tájékozódott a kelet- és közép-európai vagy éppen nyugati államvezetők vadászati eredményeiről, és azoknak a túlszárnyalására törekedett. Akár csalás árán is, mint történt például a Josip Broz Tito (1892-1980) jugoszláv elnök trófea-világbajnoki rekordjának megdöntésével.

Kiadta az erdészeknek, vadőröknek Románia-szerte, hogy márpedig találjanak neki nagyobb medvét, mint amilyent korábban Tito lőtt. Hogy valóban találtak-e vagy sem, azt nehéz bizonyítani, a csúcsdöntés azonban sikerült. A hitelesítő nemzetközi bizottság jugoszláv tagja azt mondta, életében először lát olyan medvebőrt, amely szinte szabályos négyzet alakú, a széle-hossza egyforma. De azért aláírta a világcsúcshoz kellő tanúsítványt. Nem hivatalos hírforrások szerint a Ceaușescu által elejtett – amúgy átlagon felüli testsúlyú – medve bőrét a megbízott szakértők különleges eljárással tágították a világcsúcs-döntő trófeához szükséges méretűre…

Szintén trófeához kellő csalás történt egy szarvas esetében is. A diktátor rálőtt, a szarvas elszaladt, Ceaușescu azonban váltig erősítette, hogy eltalálta, az már az övé. Keresték, nem találták. Azzal tért nyugovóra, s majd vissza Bukarestbe, hogy az általa elejtett szarvas valószínűleg elvonszolta magát, és szakadékba esett. A vadászat szervezői napokig járták az erdőt s álltak lesben, amíg tényleg lelőtték a szarvast, majd jelentették Bukarestbe Ceaușescunak, hogy igaza volt, az általa megsebzett szarvast megtalálták. Így gazdagodott még egy értékes trófeával, a vadászkörzet pedig dicséretet, jó értékelést kapott a sikeres „keresésért”.

270 aranyérem

A sportágak legtöbbjénél a mutatott játék minősége feledésbe merül, a krónikák elsősorban a számszerű, tényszerű eredményt jegyzik, az a mértékadó viszonyítási alap. A vadászatban is így van. Színpadias körítések, olykor állatszelídülésig tartó beetetések, groteszk hajtóvadászatok, mérési és egyéb csalások, titokban maradt besegítések dacára Nicolae Ceaușescu, a Románia Szocialista Köztársaság volt elnöke a medve- és szarvastrófeák tekintetében hosszú évekig vezette a vadászati világ-ranglistákat, az országos díjakról nem is beszélve. A magyar-román történelmi múltú Posada (Prahova megye) településen lévő Kárpátok Vadászati Múzeum adatainak értelmében a néhai román diktátor neve mögé az alábbi trófeák kerültek:
– szarvas: 84 aranyérem (33 dámszarvas), 66 ezüst (28 dám), 8 bronz (8 dám)
– őz: 6 arany, 1 ezüst
– zerge: 2 arany, 3 ezüst, 6 bronz
– vaddisznó: 61 arany, 27 ezüst, 13 bronz
– medvebőr: 98 arany, 11 ezüst, 4 bronz
– medvekoponya: 18 arany
– muflon (vadkecske): 1 arany, 6 ezüst, 3 bronz.
Összesen 418 érem, különböző minősítésű trófea! Hiteles jegyzékről szó sem lehet, ám a korabeli „odaítélések” alapján Nicolae Ceaușescu által negyedszázad alatt elejtett vadak hivatalos száma így áll: 385 medve, 1691 szarvas (ebből 1265 dámszarvas), 610 vaddisznó, 174 zerge (ebből csak 2 olyan, amely magas sziklákon élt), 81 őz, 78 muflon, több mint 10 ezer fácán. Apróbb madarak, nyulak, rókák, farkasok nem igazán érdekelték.

Előfordult, hogy őzvadászatát hónapokig készítették az ügybuzgó pártvezetők a Kárpátokon túli megyék egyikében. Az erdészek a bekerített vadászterületre több vidékről gyűjtöttek őzeket, ott etették, a gondozók egy idő után már név szerint szólították őket. Aztán érkezett Nicolae Ceaușescu, és néhány óra alatt lelőtte az egészet. A hosszú sorba összegyűjtött élettelen őzekre mutatva így szólt házigazdáihoz: „Látják, elvtársak? Megcsináltam a hústervüket!”
Módszerei, telhetetlensége, hiúsága és önzése okán inkább lehet vadak vérszomjas mészárosának nevezni Ceaușescut, mintsem sportszerű, lovagias vadásznak. Szocialista munkaversenyként fogta fel a vadászatot is. Az ő idejében viszont elképzelhetetlen lett volna, hogy országszerte a lakosság háztáji gazdaságaiban medvék garázdálkodjanak, emberekre támadjanak, és a hatóság ezt közömbösen eltűrje, válasz nélkül hagyja…