Valamit visz a víz

Az utóbbi években, az anyagias szempontokat követő világnézet eluralkodásnak egyik következményeként éleződött ki a dilemma: az elődeinktől örökölt és utódainknak hátrahagyandó természet-e a fontosabb vagy az ember alkotta, termelte értékek, javak? Inkább a környezetünket kíméljük a maga eredetiségében, vagy mondjuk a termőföldeket, épületeket óvjuk az esetleges áradásokkal szemben? Mert például a patakmeder-szabályozásokkal óhatatlanul megváltozik, károsul a táj és élővilága, elapadhat a víz a kutakból, de nem kerülnek víz alá kaszálók, burgonyaföldek, netán udvarok, az emberi élet veszélyeztetettségéről nem is beszélve. Hol az a határ, ameddig el szabad menni a kétféle „érdek” érvényesítésekor? Mi az a kompromisszum, ami még elfogadható anélkül, hogy szégyenkeznünk kéne unokáink előtt? Az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT) háromszéki szervezetének idei értekezletén Sándor László, a sepsiszentgyörgyi vízművek mérnöke a folyómeder-szabályozás előnyeit taglalta az árvizekről, azok okairól az árvízvédelemről tartott előadásában. Álláspontja, érvei közreadásával korántsem állást kívánunk foglalni, inkább vitát gerjeszteni. A „másik fél” véleményének is szíveset teret biztosítunk.

Árvizek mindig is voltak, és valószínűleg lesznek is. A statisztika szerint 2–3 évente kerül sor egy-egy kisebb áradásra, 4–6 évente egy-egy közepesre, 10–12 évente egy-egy nagyobbra. Háromszéken legutóbb 2010-ben pusztított jelentősebb árvíz – lásd képanyagunkat. Teljesen megakadályozni nem tudjuk őket, de a folyómeder-szabályozással az okozott kárt korlátozni lehet – véli Sándor László.

A védekezési esélyeket nagyban rontja az, hogy hegyvidéken sokkal dinamikusabban, gyorsabban és erőszakosabban keletkeznek és zajlanak le az árvizek, mint lapályos terepen. Míg itt 24 óra alatt vagy még hamarabb lefut az ár, a Dunánál például akár 50 napig is eltarthat, így szinte centiméterre pontosan ki lehet számítani, hol, mikor, mekkora lesz a víz.

Ugyanannyit esik, mint régen – csak más adagokban

Az árvizek gyakoriságát a klíma érezhető változása növeli.

– Ez nem azt jelenti, hogy feltétlen melegebb vagy szárazabb az idő, hiszen Háromszéken, éves átlagban most is körülbelül annyi csapadék hull, mint korábban, azaz évi 550–600 milliliter, ami négyzetméterenként 550–600 liter esőt jelent – magyarázza a szakember. – A gond azzal van, hogy míg ez évtizedekkel ezelőtt szinte egyenletesen oszlott el az évben (a tavasz nyilván akkor is csapadékosabb volt, mint az ősz), mostanában nem ritka az, hogy ennek a mennyiségnek az egynegyede, négyzetméterenként 100–150 liter néhány óra alatt leesik. Ezt a mennyiséget egyszerűen nem tudják elszállítani rendes medrükben a patakok és a folyók.

Sándor László szerint az ember is „besegít” a katasztrófákba, de nem csak azzal, hogy csökkenti az erdősített területet. Bár természetesen minden kivágott fa rontja a talaj vízvisszatartó képességét, de ennél is sokkal károsabb hatása van annak a rengeteg hulladéknak, ami a patakmedrekbe kerül, kezdve a kivágott fa után maradó forgáccsal, a medrekbe szekérszám öntött rothadt pityókán keresztül a kidobott pillepalackig és egyéb szemétig. Erre jönnek rá a tavasszal kialakuló jégtorlaszok és az utóbbi időben a mindent kirágó és megfúró hódok.

Nem járható út a kártérítés

Sándor úgy véli, elhibázott az a meglátás, hogy az egyébként nem olcsó árvízvédelmi, mederszabályozási munkálatok árából inkább kártérítést kellene fizetni azoknak, akiknek földjeit elönti a víz, és hagyni kellene a folyókat régi medrükben.

– Ez egyrészt matematikailag sem igaz. Az épülő házak egyre drágábbak, a kártérítések összege sokkal nagyobb lenne, mint a védelmi munkálatoké, és az emberéletek kockáztatásáról akkor most ne is beszéljek. További fontos szempont, hogy a folyók szabályozásával jelentősen megnőtt a jó minőségű, biztonságos mezőgazdasági terület, amelyen korábban semmit sem lehetett termelni. Harmadsorban pedig Románia az uniós csatlakozásnál aláírta, hogy a településeken belül az árvízvédelmi munkálatok egy százalékra lesznek kiszámítva, amitől még most is igen messze állunk – mondja a mérnök.

Az egy százalék azt jelenti, hogy védőmű óv meg minden olyan városrészt az árvíztől, amelyet átlagosan százévenként önt el a víz. (Sepsiszentgyörgyön ez a vonal nagyjából a színház előtt, a korzón halad át.) Gond az is, hogy „senki sem veszi figyelembe”, hogy a víztörvény szerint, ha a patak és a gát között 50 méternél kisebb terület van, az az államé, és ha több van, akkor is védelmi terület, ahol mezőgazdasági munkálatot sem szabadna végezni, nemhogy építeni!

És mi történik a kutakkal?

A kutak vízszintje némiképpen csökkenhetett, ismerte el a szakember, ám ezt nem annyira a gyorsan lefutó víz „szívóhatása” okozza, hanem az, hogy a szélesebb mederben a folyó szintje alacsonyabb, ami az általános vízszint csökkenését okozza. Az Olt mellett viszont ez sem érvényes, mert a folyónak két nagyon kemény kőzetből álló küszöbe van, Tusnádnál és Rákosnál, amelyek szintje nem változik, így a két küszöb közötti víz szintje sem változik jelentős mértékben.

Véleménye szerint a felszíni vizekkel „nincs különösebb baj”, sokkal aggasztóbb a mélyvizek szintjének folyamatos csökkenése. Ráadásul egyre több és egyre mélyebb kutakat fúrnak olyan cégek, amelyeknek a felszerelésük megvan ehhez, felkészültségük viszont nincs.

– Valamilyen ismeretlen okból, főleg faluhelyen az emberek nem szívesen csatlakoznak a már sok helyen meglévő vezetékes vízhálózatra, és emiatt arra illetéktelenek egyre több kutat fúrnak. Ezeket nagyon sok esetben nem foglalják cementkarikába, így a felszín alatti, most már lassan általánosnak nevezhető nitrát- és nitritmérgezést ezek szabályosan levezetik a második réteg talajvízbe – mutat rá a mérnök.

Elhangzott: folyamatosan mérik a folyók vízszintjét, több száz éves adatbázis áll rendelkezésre, ezekből adják meg az árvízvédelmi adatokat, árterületek nagyságát, az épülő hidak szükséges magasságát. A megyében 14 állandó higrometriai állomás reggel és este hatkor mér vízszintet, hőmérsékletet és csapadékmennyiséget. Ha a vízszint meghaladja az árvízvédelmi szintet, akkor három-, ha kell, egyóránként mérik az adatokat. Működik még 13 automata higrometriai állomás, amely azonnal riaszt, ha a paraméterek túllépnek egy megengedett határt.

Nálunk a mérőállomásokat is ellopják

– Nagy előrelépésnek számítanak az automata állomások, mert nem igényelnek felügyeletet, és veszély esetén azonnal riasztják a hatóságokat. Ennél is hatékonyabbak lennének, ha a helyükre, a hegyoldalakba telepítették volna őket. Amiatt azonban, hogy semmivel nem lehet megakadályozni az ellopásukat, kénytelenek voltak lakott településen belül üzembe helyezni ezeket, így később riasztanak – magyarázza a szakember.

Kovászna megyében 474 kilométer gátrendszer védi a településeket és a mezőgazdasági területeket. Ez, hogyha azt vesszük, hogy az Olt háromszéki gyűjtőmedencéjében 1280 kilométer kataszterbe vett patak van, nagyjából egyharmadot jelent, ami Románia szinten egyáltalán nem számít rossz aránynak.

Az árvízvédelemben új gépeket és módszereket használnak. Ezek közé tartozik a homokzsáktöltő-gép, ami kb. tíz perc alatt oldja meg, amit nem is olyan régen hatórás lapátolással lehetett végrehajtani. Két típusú mobilgátjuk is van, egy 300 méteres műanyag mobilgát, amit előbb levegővel, majd vízzel töltenek meg. Előnye, hogy egyszerű és stabil, hátránya, hogy csak az egészet egyben lehet használni, és felállítása 3–4 órába telik – ennyi idő kisebb patakoknál egyszerűen nincs, viszont a folyóknál nagyon hasznos lehet. Van egy ferde alumínium mobilgát is, amely összecsukható; egyméteres darabokból áll, kisebb szakaszokra is jó, könnyen és nagyon gyorsan felszerelhető.

Helyenként a betonnak nincs alternatívája

Bár számos helyen eredményesen szabályozták a patakokat, például Gelencén, Kézdivásárhely fölött, folyamatban van Baróton, ezeket „gondozni kell”, hiszen a leszűkített hullámtér miatt állandó kotrásra szorulnak. A szabályozásnál természetes anyagokat használtak, kivéve a településeken átvezető szakaszokat, ahol „betont kellett tenni, nem volt más megoldás”.

Felhívta a figyelmet, a gátszakadásnak nemcsak az a veszélye, hogy elönt egy adott területet a víz, hanem szakadáskor olyan erősen mossa a „kijáratot”, hogy alacsonyabb lesz, mint a meder, és ilyenkor a gáton kívül új meder alakulhat ki.

A túl jól sikerült visszatelepítés

A leendő gátszakadások előkészítésén „dolgoznak” azok a hódok, amelyek visszatelepítése „túlságosan is jól sikerült”.

– A hód, figyelemre méltó mérnöki munkával, két pontban megtámasztott gátat épít, szabályszerű túlfolyóval ellátva. Mikor a nagy víz elviszi a gátat, visz mindent, amit az útjában talál. Fészket váj a gátba úgy, hogy bejárata a víz alatt van, akár 80 centiméter széles, alulról felfele ás és szélesít, akár 10–12 méter hosszan is, amíg ki nem ér a felszínre, sokszor a gát túlsó felén. Ezek a galériák gyakran beomlanak, és ennek mentén szakad a gát. Elrágják a fák gyökereit, lerágják a héját, a fák nem hajtanak újra. Elláposítják a területet, a víz kimegy a gátig és folyamatosan áztatja azt. A gátak arra vannak kiszámítva, hogy 2–3 napig bírják a víz nyomását, de nem úgy, hogy azelőtt két hónapig áztatta a víz a belső oldalukat – sorolja a hód „bűneit” a mérnökember.

Sándor László „hatalmas tévedésnek” minősítette azt is, hogy a Natura 2000 területek kijelölésénél nem vették figyelembe az árvízvédelem szempontjából fontos részeket, és most „hetekig kell kérvényezni, hogy kivághassunk egy fát”. Ennyi idő ritkán van, mi kivágjuk, ők tiltakoznak, megy a meccs rendesen – mondja a szakember. Sándor László azt mondja: nem szerencsés ezekkel a dolgokkal játszani, mert „a víz nagyon hamar megmutatja, hogy ő az úr”.