Voltak és vannak magánháborúk

Kinevezett, megfizetett vagy önjelölt hírességek jelentőségteljesen bólogatva mondogatják több-kevesebb titokzatossággal, hogy bizony mind az első, mind a második világháborút előre megtervezték az arra hivatottak. Benne volt abban Trianon, országok fel- és kiosztása. Érvek hangzanak, ömlenek. És el kell ismernünk, hogy azok a tervezetek, képzelődések valóban ott húzódtak a frontok mögött, hatalmas bankok árnyékában. Mennyi minden és mennyi mindenki veszett oda, annak csak cserepeit, töredékét ismerni. Gábor Ferenc három könyvében (Életem viharának emlékére, Gábor Ferenc első világháborús visszaemlékezései, 2013, Isten se akarja, 2015, Írmagja se maradjon, 2018) az az ezrelék van benne, amelyből jelzést emeltem ki.

Gábor Ferenc (1896–1985) már regruta korában világosan megfogalmazta, hogy mit is gondolt minderről.

– Akkor úgy gondoltam, hogy ha mégis élve, elevenen megúszom a háborút, nagyobb boldogság nem érhet. És most mégsem mondhatom, hogy szétvet a boldogság, pedig a vonat Nagyvárad felé visz, és minden kattogással közelebb vagyok a faluhoz, az enyéimhez… Csak a hírt viszem, mert a boldogság még odébb van… Én valaminek a kezdetét is éreztem, mert annak csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz ezzel a világgal.

Érezte a hazatérő a zűrzavart, a fejetlenséget, valami minduntalan azt sugallta neki, hogy nem lesz jó vége a békének se. Az átélt közel három évre gondol a kapuban, a padon, arra leginkább, ki teremt rendet a háború után a zűrzavarban.

A Tata emlékezéseiből

Unokája, Gábor Ferenc három könyvet írt nagyapja, a Tata emlékezéseiből. A dicsőséget nem a magyar túlélők keresik mindmáig, inkább az igazságot abban a kavarodásban, melyet a románság végsőkig kihasznált. Írja eligazításként a szerző, az unoka Gábor Ferenc. A magyar történeti ismertetők, írások a kisnyégerfalvi rablógyilkosságokról még kevesebbszer emlékeznek meg, mint a (körös)tárkányiak. Pedig a nyégerfalvi események is része a magyarság történelmének, azon belül a sokat szenvedett Fekete-Körös-völgyi magyarság történetének… Tény az, hogy a kisnyégerfalviak jómódú, magyar gazdáit gyilkolták le. A köröstárkányi és kisnyégerfalvi vérengzéseknek a célja közös volt: a módos, gazdag magyar családok kiirtása, elűzése, kirablása.”

A történelem nem hamisítja önmagát, csak az, aki haszonnal teszi azt. Tata, az olasz fronton és az utána történtekben részes volt, nem kitalált történeteket mond az unokának, hanem egy századát az igazságnak. A történelemhamisításban a románok mesterek. 

– Százharminckét település a Körös-völgyében. Csak nyolc magyarok lakta. Színmagyar csak egyedül Tárkány. Valahol a hegyeken túl a román hadsereg, a völgyben az oláhság alig várta, hogy nekiessen mindennek, ami magyar. Mit gondol, a kapitány úr, ha a székely hadosztály vereséget szenved, mi ezen civil embereknek a sorsa?

– Épp ez a baj, kapitány úr, a vörösek lerakatták a fegyvert, és hazaküldték a katonákat. A románok hazahozatták katonáikkal a puskákat, és most itt vannak a nyakunkon. A tárkányiak akkor vesznek el, ha lehajtják a fejüket. Mi lesz, ha bejönnek az oláhok? Én és a bátyám, mint fronton járt emberek váltig erősködtünk, hogy ha letettük a fegyvert, a katonaság civil embert nem bánthat. Meg, hogy rabolni is fognak? Lehet, hogy rekvirálni is, de hogy rabolni is fognak, azt nem hinném.

Az emberek a végsőkig, mondhatni holtukig hittek a fronton is. Élni s halni tisztességben, ez maradt a Fekete-körös mentén, s a keresztény hitben se több. Hittek általános törvényekben, s elképzelni se merték, hogy minden törvényen átléphet a gyilkos, rabló halál.

Isten is hátat fordít a halálba menőknek

– Kevés ember aludt nagypéntek éjjel Tárkányban… Már kilenc óra felé járt az idő, akkor hallotta meg az első lövéseket. Gyorsan behajtotta az ökröket a pajtába, a jászolokhoz kötötte őket. A Hajnal utca felől hallatszott, elindult a Nagyutcára, lássa, mi történik. Mikor kiért, már nem csak a lövéseket, de magyarral vegyes román káromkodás is megütötte a fülét. Tele volt az utca idegen katonákkal, félig parasztruhát, félig katona ruhát viselő emberekkel. Azok épp a boltot rabolták ki. Vitte a kíváncsiság, látni akarta, mi történik, csak úgy semmiért nem lövik le… Eleget látott már, fordult volna hazafelé, amikor földbe gyökeredzett a lába. Nagy kiabálások, káromkodások között a kovácsot cibálták ki a műhely elé az oláhok, és minden teketória nélkül fejbe lőtték. Még rángatózott, amikor már a csizmáit húzták le a lábairól…

– Férfi János azt hallotta az utcán, hogy az oláhok mindent el akarnak venni a magyaroktól, mert most már mindenhol Románia lesz. Nem értette, hogy lehet ez, mert hát a regáti Románia olyan messze van, hogy még hallani is ritkán lehet róla, Most meg fegyverrel jönnek Tárkányra… És jöttek. Nyikorgott a kapu, valaki csoszogott befelé. A szobában megdermedt a levegő. Ismerős hang kiabált a szoba felé. – János bácsi! – Lassan minden szem a hang irányába fordult. Ott állt az ajtó előtt a volt szolga, mögötte lövésre emelt puskával három román katona. – Gyere ki, János bácsi, gyertek csak. – Felálltak, elől a férfi, utána feleség a kicsivel, utánuk a lányok. Gyertek csak, megyünk a templom elébe, mondta a szolga sunyi mosollyal az arcán. Mennek a puskaropogás irányába, a templom felé. Ahogy közeledtek, már nemcsak puskaropogás, de káromkodás és jajgatás is megcsapta a fülüket. Asszonyok, gyerekek sírása, rikoltása vegyült. A fal mellett egymásra lőtt emberek feküdtek, vérük a latyakos, sáros hóval vegyült…

Az élők fájdalma egy ideig mind keservesebb. Csak vad s vadabb ember lehet, ki mindezt megidézi és végignézi. Ilyen miféle időben még az Isten is hátat fordít a halálba menőknek.

– Megtaláltuk az élve eltemetett Maris Miskát és Bíró Ferencet is, akit miután összeszedte a faluból a román katonaság számára a zabot, akkor ölték meg… Az öreg Bíró Ferkó már jóval túl volt a hatvanon. Ahogy telt, telt az idő, rosszabbnál rosszabb hírek jöttek. Hogy özönlik be a Regátból a román hadsereg, és a román király Erdélyt akarja.

Magyarságuk miatt végezték ki

Magyarremete az egyik legrégebbi magyarok lakta község a Fekete-Körös völgyében. A Váradi Regestrum szerint 1422-ben Magyarremetével egyetemben Alsó- és Felsősolymos falvakat még magyarok lakták. Mára már csak Magyarremete, mely az 1940-ben történt határmódosításkor a többi magyarok lakta településsel egyetemben Románia része maradt. És mégis, 1944 őszén, szeptember 23-án a bevonul román csapatok 42 magyar embert lőttek agyon a falu magyarjai közül, négy remetei magyart pedig elhurcolta.k és Kishalmágyon végeztek ki – magyarságuk miatt…

Alig fél életidő alatt még mit adhatnak az istenek? Adták, hogy idős és kevésbé idős Gábor Ferencék letegyék a garast a magyar sorsok asztalára. – Ennyit meg százszor ennyit veszítettünk. Kié a bűn? Kié a bocsánat?

– Alig mentek el, épp csak elhagyta az utolsó magyar honvéd a falut 1944-ben, újra nagy nyugtalanság töltötte el az utcák nagy részét, ugyanis a románok máris nyíltan kezdtek fenyegetőzni. A hírre, hogy nincsenek már magyar katonák Remetén, hazajöttek az elbujdokolt román kétkedők is. Alig páran köszönték meg, hogy a szomszédok, ismerősök ügyeltek házaikra, javaikra, mert azokban bizony kár nem esett. Még egy szalmaszál se tűnt el, amíg odavoltak.

(A fotók az említett könyvekből származnak.)