Jubilált az Art Camp művésztábor

Június 2–9. között a bálványosfürdői Bálványos Resortban harminchárom alkotó részvételével rendezték meg az Art Camp nemzetközi művésztábor tizedik kiadását. Az alábbiakban háromszéki művészek osztották meg véleményüket lapunkkal a vasárnap déli kiállítással véget ért rendezvényről.

Egy héten át harminchárom képzőművész alkothatott kitűnő körülmények között a festői környezetben található négycsillagos szállóban, a programot az alkotás mellett kirándulás, szakmai beszélgetés és borkóstoló tette változatossá.

– Tíz évvel ezelőtt Hegedűs Ferenccel kezdtük el ezt a dolgot. Szerencsére nem szakadt meg a hagyomány, és most, tizedszer harminchárom művész gyűlt össze. Az évek során mintegy 700 művet számláló kollekció gyűlt össze az Art Camp anyagából, ezért a Bálványos Grand Hotel egy egyedi művészeti hotel Erdélyben, és azt hiszem, az országban is – osztotta meg lapunkkal Szarvadi Loránd szervező-házigazda. Hozzátette, a meghívott művészek között többen a kezdetektől résztvevői a rendezvénynek. „Körülbelül tizenöten mind a tíz alkalommal jelen voltak. Összegyűlnek egy hétre, beszélgetnek, jó hangulat jellemzi a tábort. Próbálunk fiatalítani, de még mindig a nagy öregek az igazi magjai a tábornak.”

„Itt egyenlők vagyunk”

A kézdivásárhelyi Máthé László festőművész harmadik alkalommal vett részt a bálványosi művésztáborban. „Nagyon jól érzem magam, jó a társaság, a környezet, egy különleges tábornak tartom ebből a szempontból. Felszabadult a hangulat, ugyanakkor, mivel én vagyok a legfiatalabb, nyilván, nem engedhetek meg magamnak bármit. Meglepő azonban, milyen jól kijövünk idősebb kollégáimmal, hiszen például idős egyetemi tanáraimnál megvolt a hierarchia: ők voltak a nagyok, én a kicsi. Itt a táborban egyenlők vagyunk, az a lényeg, hogy művészek vagyunk, mindegy, hogy idős vagy fiatal.”

Nagy Lajos fotóművész már a kezdetektől állandó résztvevője a bálványosi művésztábornak. „Az Art Camp sajátossága Bálványos, a Büdös-hegy. Mindig nagyszerű itt lenni, elsősorban azért, mert találkozunk. Mindenki saját elképzelése szerint, egyénileg alkot, de mindannyiunkat áthatnak a hely és környék szelleme mellett az itteni beszélgetések, a közöttünk levő kapcsolatok, és ez valahol mind megjelenik az itt készülő munkákban.” Hozzátette, ez az első alkalom, hogy nem helyben készült képet állít ki a tárlaton. „Egyik fotóm egy belső-mongóliai esküvő, ami megragadott, hiszen kétszáz pár vesz részt azon, egészen másképp, mint az nálunk történik. Az utolsó mozzanatot ragadtam ki, amikor a párok háromszögben felállnak, mindannyian egy kapcsolatot, testvériséget, összetartozást szimbolizáló kék sálat emelve a magasba. A másik kép Balin, a Batur tűzhányónál, napfelkeltekor készült hangulatkép.”

A Lila legyezőt és a Madárkirályt kiállító Vajna László festőművész sem első alkalommal vett részt az egyhetes táborban. „Hatodik alkalommal vagyok itt, és úgy vélem, minden művésztábor más a maga módján, mindeniknek megvannak a sajátosságai, így az Art Campnak is. Nagyon jó hét van mögöttem, fontos, hogy együtt is dolgozunk, nézzük egymás munkáit, hogyan dolgozunk külön-külön szobrászok, festők, grafikusok. Jó látni, ahogy az »öreg titánok«, a művészettörténelem nagyjai dolgoznak, emellett a környezetet és a szervezők által teremtett feltételeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mely szempontból a legnívósabb tábornak tartom. Mindent egybevetve a magas színvonalat tartom az Art Camp legnagyobb erősségének.”

Együtt, összekovácsolódva

Vargha Mihály szobrászművész, bár bevallása szerint voltak évek, amikor kihagyta, ha teheti, örömmel vesz részt a művésztáborban. „Az Art Camp egy magas színvonalat képvisel. A résztvevők nagyon jól érzik magukat, mert európai színvonalú a szállás, az étkezés. Emellett azzal, ahogyan a szervezők bánnak az emberekkel, egy olyan hangulatot teremtenek meg, hogy a művész számára tényleg nincs más, csak az, hogy alkosson. Voltam alkotótáborokban, ahol valamire nem futotta, nem volt pénz, vagy a szervező nem figyelt oda, itt azonban nem találok hibát. Szerintem ez a legfontosabb: nagyon jó vendéglátók Szarvadiék, gyönyörű a szálloda, és gyönyörű a fekvése. Ide mernék hozni holland és amerikai képzőművészt is, mert úgy vélem, ez világszínvonal. Olyan a házigazda, hogy megtalálja a humort, ugyanakkor megvan a kellő szigor és fegyelem.”

Ezzel együtt Vargha Mihály számára is az egy hét együttlét a legfontosabb. „A kiállításmegnyitókon elrohanunk egymás mellett, megnézzük a kolléga tárlatát, pofavizit, »jaj, nagyon jó vagy«, és kész. Itt végre egy hétig össze vagyunk zárva, mint egy edzőtáborban vagy lelkigyakorlaton, és tudunk beszélgetni bőven művészetről, politikáról, családról, és ez nagyon jó, mert rövid az élet, és fel kell töltődni. Hanem csak a taposómalom, a határidők, a stressz van. Itt végre egy évben egyszer összekovácsolódunk. Az egésznek műhely-jellege is van, de én az emberi dimenziót emelném ki, és bár sok táborban voltam, elmondhatom, itt érzem a legjobban magam.” A neves szobrász Elégia című installációjában az új és régi közötti feszültséget szemlélteti. „Egy, a helyszíni rönktelepen talált, láncfűrész által megroncsolt, vélhetően tűzifának szánt tölgyfadarabot használtam. A láncfűrész (az új eszköz) nyoma szép ritmusokat nyom a fába, amelybe befúrtam egy gyalupad (régi eszköz) csavarját: a gép veszi át a hatalmat, a gyalupad meg már nem kell, funkcióját vesztette, maximum műtárgy lehet belőle.”

Vetró András szobrászművész, bár ezúttal néhány órát hiányzott a csíkszeredai Székelyföld szerkesztőség falára került Fodor Sándor-domborműve leleplezése miatt, azok közé tartozik, akik minden alkalommal jelen voltak az Art Campen. „Mindig nagyon rangos művészeket hívnak meg. Nagyon sok tematikus alkotótábor van, mint például az Incitato. Ezzel szemben, bár itt szabad a témaválasztás, általában a minket körülvevő gyönyörű természeti környezetből és az ehhez kötődő mondákból inspirálódunk, ezekhez próbálunk közelíteni. A promé­theuszi sorozatom harmadik darabját állítom ki. A Prométheusz-monda szerint az úttörő ember, aki a közért tesz valamit, lehet, összecsuklik, talán el is pusztul, és kicsit magamat is belevittem, mint a művészembert, aki nem mindig kapja meg az őt megillető elismerést, inkább éreztetik vele, hogy nincs szükség rá. Másik munkám a női test szépségét ábrázoló fiatallány-torzó. Mindig figyelembe veszem, mit hagy a fa, hiszen, bár nem ítélem el, nem vagyok az installációs faszobrok híve. Szeretek viszont játszani a negatív-pozitív formákkal.