A Deep Purple-től az akusztikus rockig

Rudán Joe fantasztikus hangját a nagyközönség a Pokolgép 1991-es Adj új erőt című lemezén ismerhette meg. A számos élvonalbeli magyar rockzenekarban és rockoperákban is bizonyító pécsi rockénekessel Kézdivásárhelyen beszélgettünk pályájáról.

– Hogyan indult a zenekarosdi?

– A hetvenes évek második felében, középiskolásként barátaimmal hangszert ragadtunk, és kedvenceinket próbáltuk másolni. A magyarok közül a Hobó és a P. Mobil, míg a külföldiek közül a Deep Purple dalait tanulgattuk. Kezdetben basszusgitároztam, azonban az nem igazán ment, így az éneklés mellett maradtam. Több amatőr zenekarban megfordultam. Egy szekszárdi, örökzöldeket játszó bandában tanultam meg mindenféle műfajban énekelni, ám a hard rock és a heavy metal szeretete megmaradt. A vendéglátózás mellett mindig voltak rockzenekaraim is. 1981 körül a Morris-szal metálosabb dolgokat játszottunk, a nyolcvanas évek közepén a Jimi Hendrix emlékzenekarban énekeltem és a Jet-ben, ahol egy komolyzenei vonalról érkező gitárossal az Yngwie Malmsteen-vonalat követtük.

– Mikor fordult komolyra a dolog?

– 1988-ban megalakult a Coda nevű zenekarom, ahol a Deep Purple- dalok mellett Led Zeppelint is játszottunk, majd egy időre Budapestre kerültem a Griff együttesbe, akikkel elég sok koncertünk volt. Ugyanakkor, mivel jó viszonyban voltunk Póka Egonnal és a Hobó Blues Banddel, többször játszottunk előttük Budapesten. Egy alkalommal a Rock Caféban koncerteztünk, amikor a Pokolgép tagjai megkerestek. Kalapács Józsi akkor hagyta el a csapatot, és elfogadtam az ajánlatukat. A Pokolgéppel elég feszített volt a tempó, a lemezeket egy tavaszi és egy őszi turné követte, ám szabadidőmben a hobbizenekaromat, a Codát is csináltam tovább.

– Akkor még nem volt megszokott, hogy egy énekes több zenekar tagja legyen. Aztán néhány évvel később még egy nagy zenekar bejött a képbe, a P. Mobil.

– Abban az időben a Pokolgép az egyik legerősebb magyar rockzenekar volt. Heavy metalban egyértelműen mi voltunk a legnagyobbak. Az Adj új erőt című lemezt a megjelenés után (1991) megturnéztattuk, majd jött a Vedd el ami jár (1992), és aztán a lendület hirtelen lelohadt, valamiért a heavy metal- és rockvonal földbeállt. Nem jöttek el annyian, hogy megérte volna egy nagyszabású turnét csinálni. Akkoriban nagy teherautókkal mentünk turnéra, művelődési házakat béreltünk, monumentális hang- és fénytechnikát vittünk magunkkal, és ez már nem volt kifizetődő, így egy időre abbamaradt a Pokolgép-sztori. Jó, hogy közben nekem ott volt a Coda, hiszen akkor kezdtek nyílni országszerte a blues- és rockkocsmák. 1997 körül megkeresett a P. Mobil, és mivel akkor a Pokolgép vegetált, elvállaltam. Aztán az Ossian adott egy E-klubos visszatérő koncertet, és azon felbuzdulva egy koncertszervező barátom Pécsett rendezett metalfesztivált, amelyre összeállt egyfajta Pokolgép az akkori Carmen zenekar tagjaival. Újra kezdett beindulni a heavy metal, közben a P. Mobil is üzemelt, így hosszú éveken keresztül három zenekarban énekeltem egyszerre.

– Hogy sikerült egyeztetni a koncerteket, illetve a próbákat?

– Voltak súrlódások, koncerteken, nagy fesztiválokon gyakran kellett döntenem a Pokolgép vagy a P. Mobil mellett. Ez „meghozta gyümölcsét”, a P. Mobillal megszakadt a kapcsolatom. Ezt megtudták a régi P. Mobil-zenészek, Kékesi „Bajnok” László és Zeffer András, így alakult meg a Mobilmánia, ahol a három egykori P. Mobil-énekes: Vikidál Gyula, Tunyogi Peti és én álltunk a mikrofonnál. Nagyon szépen indult a dolog, aztán a Tunyó sajnálatos halálát követően kezdett átjáróházzá válni a zenekar. Elment Vikidál Gyula, és a teljes akkori zenekar is kilépett, így én is távoztam.

– Az 1999-es újrakezdés után még tizenegy évig énekelt a Pokolgépben, majd elváltak útjaik.

– Akadtak gondok a Mobilmánia miatt, ugyanakkor én sem vagyok könnyű eset, nekem is voltak gondjaim a zenészekkel. De a P. Mobil tíz, a Pokolgép húsz évig tartott, így alakultak a dolgok, és semmit nem sajnálok. Mindig tovább tudtam lépni, járom a magam útját, jól érzem magam a bőrömben. Az Attila Fiai Társulattal jól elvagyunk, csakúgy, mint a saját zenekarommal. December 8-án megjelent a második szólólemezem Még egy tárral címmel, emellett az akusztikus formációm is nyolc éve működik.

– A hangos rockszínpadok után az valami teljesen más.

– A Pokolgépből való kiválásomhoz az is hozzájárult, hogy ott akusztikus dolgot nem csináltam, illetve súrlódás volt amiatt, hogy miért játszom akusztikusan is. De el kéne fogadni, hogy így olyan helyekre is eljut a zeném, ahová zenekarral nem férnék be. Annak idején én beszéltem rá Kukovecz Gabiékat, hogy akusztikus Pokolgép-lemezt készítsünk (Oblatio – 2006). Sokkal bensőségesebb egy-egy ilyen koncert hangulata, emellett ki akartam próbálni, milyen egy szál gitárkísérettel énekelni. Olyan kis finomságokat hozhatok így ki a dalokból és magamból, amit heavy metal zenekarral, dübörgő dobokkal, visító gitárokkal lehetetlen.

– Elégedett-e pályája alakulásával?

– Ha bármit másképp csináltam volna, akkor most nem lennék itt. Visszatérve a zenekarokra, abból a Pokolgépből, amelyikben én játszottam, csakúgy, mint a P. Mobilban, a zenekarvezetők kivételével senki sincs a bandában. A jelenlegi zenészekkel biztos nem érezném olyan jól magam, mint ahogy Póka Egonnal vagy Németh Gáborral. Jelenleg minden jól működik. A rockopera is, elég, ha a Csaba királyfit nézzük, amelyet Csíksomlyón 200 ezren láttak, emellett több éve (2014-től – szerk.) gyerekkori kedvencemben, a Dinamit együttesben énekelek. A legelső zenekaromba is egy Dinamit-dallal kerültem be, a meghallgatáson a Tinédzser dalt kellett elénekelnem. Németh Gábor dobol mögöttem, Szűcs Antal Gábor gitározik mellettem, Zsöci (Zselencz László) a basszer, csupa legendával zenélhetek együtt a csapatban.

– Nem bánja néha, hogy ilyen hanggal nem Amerikában született?

– Kétszer is majdnem elindultam. 1989 környékén még vidéken éltem, és elegem volt a kínlódásból, ezért Ausztráliába készültem. Ám épp akkor hívtak el a No, majd a Griff együttesekbe, aztán jött a Hobó Blues Band meghívása a Codával, ez hozta magával a Pokolgépet, és elsikkadt a kiutazás. Ugyanebben az időszakban volt egy másik lehetőségem. Az Eddából Alapi István gitáros és Pethő Gábor basszusgitáros kiment Amerikába, és engem is hívtak. Vacilláltam, mi legyen, de közben megindult velem a szekér, és nem mentem.

– Miben tér el a Még egy tárral az Én ez vagyok (2014) című első szólólemeztől?

– Az első lemeznél nem volt stílusbeli kötöttség, zenész barátaimra bíztam, hogy milyen stílusú számokat írjanak, és a dalok nagy része nem lett túl kemény, ami egyébként nem is volt cél. Most viszont mindenkinek azt mondtam, pattogósabb, pörgősebb, keményebb lemezt szeretnék, és ez olyan jól sikerült, hogy végül bajban voltam, mert senki nem írt lassú számot. Így a gitárosommal, Lacival (Tóth László) írtuk meg az album egyetlen lassú szerzeményét. Természetesen azért vannak finomságok a CD-n, mint a Kárpát-medencéről szóló Gyönyörűségek völgye, de összességében egy keményebb lemez született.

– Várhatunk még Rudán Joe-tól heavy metal albumot?

– Nagyon szeretem a műfajt, a korai Judas Priest- és Iron Maiden-albumok számomra heavy metal-etalonok, de kizárólag a heavy metal engem nem elégít ki.