A Golgota csöndjében

Jézus kereszthalálának napja – a székelyeknél hosszúnap, a csángóknál aszúpéntek. Még a reformátusoknál is szigorú böjt van, és a nem hívők is tiszteletben tartják a 4–5. századig visszanyúló emléknap méltóságát, a Golgota csendje őket is megérinti. A hozzá kapcsolódó szokások, hagyományok, tavaszkezdetre utaló hiedelmek tárháza rendkívül gazdag és változatos, így meg sem kíséreljük az egészet átfogni, csupán szemelgetünk belőle.

A legtöbb helyen ilyenkor adták elő a Jézus kínszenvedéséről szóló, főként az egyházi iskolák által terjesztett játékot, azaz passiót. Ennek máig eleven része Jézus temetése, illetőleg a virrasztás: temetőben, templomban, útszéli keresztnél, esetleg valamely háznál tartják. A barokk korszakban alakult ki a csíksomlyói (ferences) verziója, míg a jezsuiták inkább az önostorozó-keresztcipelő körmentek irányába vitték el.

Lövétei passió 2017-ben (fotó: Tamás Attila)

A sajátos Kárpát-hazai fejleménynek tekinthető szent sír vagy az Úr koporsója eredetileg csak keresztből állott, ezt födték be miseruhával, gyolccsal, stólával, szentelték és füstölték meg, pecsételték le, és őrizték. Ez utóbbit legtöbbször céhek „Jézuskatonáira”, hivatásos katonákra, leventékre, újabban cserkészekre is bízzák, idősebb asszonyok, rózsakeresztes társulatok tagjai virrasztottak, virrasztanak mellette. Az istensegítsi (Bukovina) székelyek térden csúsztak az eléje lefektetett feszülethez, és úgy csókolták meg, pénzt, piros tojás vagy egyéb ajándékot hagyván ott.

Fő az egészség és a szépség

Külön rituálénak számított a néhol nagycsütörtökön gyakorolt mosakodás, vízbe mártózás. A bukovinai székelyek úgy tartották, aki nagypénteken megfürdik, nem betegszik meg sohasem, vagy – a hadikfalviak szerin – legalábbis abban az esztendőben biztosan nem. „Akármilyen hideg volt, bébújtunk a Szucsávába, de vittünk pokrócot es” – idézte fel az 1960-as években az egyik emlékező. Volt, ahol elegendőnek tartották a mosdást, például Magyarfaluban viszont sem nem mosakodtak, sem nem fésülködtek, csak imádkoztak.

Figyelni kellett arra, hogy a hajnali fürdés mindig a víz folyásával szemben és visszakézből történjen, hiszen csak így biztosította hosszú távra az egészséget, a szeplőtlen arcot és a jó munkabírást. Ugyanezen célból ittak a patak vízéből, és az állatoknak is adtak belőle, vagy egyenesen megúsztatták benne a lovakat. Az Olt mentén élők pontban éjjel 12 órakor mentek a folyóhoz, vizével megszentelték az istállót, az állatokat és a házat, majd maguk is ittak belőle, és megmosakodtak. Kászonfeltízen az állatokat azért mosták le vele, hogy ne varasodjanak meg.

A lányok a parti fűzfák alatt fésülködtek, hogy szép hosszú hajuk legyen. A nyolckötetes Magyar Néprajzban egy házasságjósló szokást is találunk: „a leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije.”

Aki pedig Korondon arra volt kíváncsi, hogy kik a boszorkányok, az a nagypénteki misére magával vitte a tojásfesték-kavargatáshoz használatos fakanalat, és annak lyukán keresztül megpillanthatta őket a templomban.

„Tetű, bolha, poloska, menjetek a pokolba”

Íratlan törvények tették kötelezővé a takarítást, de még az istállókat, ólakat is tisztává varázsolták. Az udvart és a pincét kiseperték, hogy a békák ne járják. Farkaslakán az összesepert szemetet kidobták az útra; tetű, bolha, poloska, menjetek a pokolba” – mormolták melléje.

Egyes Homoród menti falvakban a temetőket is kitakarították. Vadasdon a határjeleket tették rendbe, hozták helyre a csorgókat, forrásokat.

A legtöbb helyen nagypénteken vágták és vágják le ma is a húsvéti bárányt. Csíkszentimrén ekkor jegyezték meg a legelőre kikerülő jószágok fülét, hogy lehessen majd felismerni azokat, de egyébként tiltották az állattartással kapcsolatos munkálatokat. A moldvai magyarok például azért nem fogták be a lovakat, mert úgy tartották, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek.

Korondon nagypénteken herélték a csikókat, borjúkat, malacokat… Ezen a napon az ajtókat, ablakokat már napfeljötte előtt kitárták, azért, hogy az ágyneműt a nagypénteki szél átjárhassa, s így a moj nem esik bele. Sok háziasszony az ágyneműt meg a többi szövevényt (szőttes) a tornácra, kerítésre is kiteregette, hogy jobban szellőzzék. Ilyenkor megtörtént, hogy egy tréfásabb kedvű szomszéd el-eldugta egyiket-másikat, különösen az ágy- és asztalterítőt, s így húsvétkor az ágyat meg az asztalt nem volt mivel letakarni. Az asszonyok meg a leányok egy kicsit levágtak a hajuk végéből, hogy hosszúra nőjön, és a moly ne essék bele.

István Lajos: Jeles napok Korondon. In: K. Kovács András (szerk.): Korondi sokadalom (Csíkszereda, 2000)

Marcsik az étlapon

Bárányvágás ide vagy oda, nagypénteken még a protestáns vallásúak sem ettek húst, sőt esetenként a vacsoracsillag feljöttéig csak vizet kortyolgattak. Többnyire azért tartották a háromszori étkezés, egyszeri jóllakás elvét. A múlt század ’30-as évei elején Viski Károly a marcsik receptjét is lejegyezte a siklódi Kerestély Józsefnétől: „A lisztet sós vízzel összegyúrjuk jó keményre, aztán kis ujjnyi széles gombajégot sirittünk, sing hosszúra haggyuk. Vízbe féfőzzük s bikmakkolajjal leöntjük… A paradicsombeli megkísértés emlékére készítik még ma is.”

A böjti étrendbe puliszka, aszalt szilva, zsírtalan leves, kifőtt tészta, pattogtatott kukorica, paszuly, savanyú káposzta, főt vagy sült burgonya, zabkása stb., ritkábban hal tartozott, ha szigorúbban vették, semmilyen állati termék (tej, túró, tojás) nem fért bele. Ezen annak idején még a nagyszüleimnek sem sikerült dűlőre jutniuk, ám legtöbbször úgy oldották fel a dilemmát, hogy ha éppen volt tojás a háznál, akkor ettünk, ha meg nem volt, akkor a böjtre fogták. Néhol a pálinkaivástól is a tartózkodtak, máshol meg épp ennek fontosságát hangsúlyozták.

A bárányokat tavasszal vágták le, 5-6 hetes koruktól kezdődően, általában húsvét táján, illetve az alkalmaknak megfelelően. A bárány vérét „megvették”, és a belső szervekkel együtt megkészítették. Kivéve a szívét, mert efelől a legtöbben úgy nyilatkoztak: „A mi családunk nem ette meg a bárány szívét soha, mindig elástuk.” Ennek oka a katolikus atyhaiak körében valószínűleg szakrális eredetű.

A bárány húsos részeiből – combjaiból – tokányt készítettek a juhhúshoz hasonlóan… Az aprólékjából savanyú lét főztek, tejfeles habarással. Második fogásként tokányt puliszkával. A belső részekből és a véréből „mártogatós”-t készítettek. A rántott hagymára először az apróra vágott belső részt tették oda, adtak hozzá borsot és csombort. S mikor megdinsztelődött, hozzáadták a vért. Utána kevés vízzel felengedték, és lassan párolták. Végül eresztékkel fejezték be.

Ünnep másodnapján töltelékes káposztát vagy sült bárányt készítettek.

Madar Ilona – Pusztai János: Atyha szokásvilága (Marosvásárhely, 2004)

Mivel nagypénteken, Jézus halálának emlékezetére „kioltják a tüzeket”, általában nem sütnek kenyeret sem, mert az kővé válna, ám erre az intelemre például Homoródszentmártonban fittyet hánytak, és újabban egyes a moldvai falvakban is ekkor sütik a kókenyát, kozonákot. Az ünnepi ételeket ugyan többnyire csak nagyszombaton igyekeztek el(ő)készíteni vasárnapra, sok helyen a húsvéti tojásokat nagypénteken festik meg – a székelyvarságiak szerint azért, hogy szebbek és fényesebbek legyenek.

Időjósló regulák

Ugyancsak a varságiak azt tartották, ha nagypénteken esős az idő, jó sarjútermés lesz, a száraz idő szárazságot, ha fújt a szél, az szeles nyarat ígért. A szél irányából pedig azt lehetett megtudni, hogy nyáron merről jön majd a zivatar.

Ha eső esett, Korondon azt mondták, abban az évben gyakori lesz a májmétely: sok juh és szarvasmarha megbetegszik. A józseffalvi székelyek eső esetén jó tavaszban bizakodtak. Portik Irén nagyszülei mindezt rigmusba is szedték:

Nagypénteki jó esőt

Áldják a földművelők.

Nagypénteki eső áldás,

De a hó az egészen más.

A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték és vélik manapság is, különösen a nagypénteket. Viszont a hagyomány azt tartja, hogy aki erre a napra virradólag születik, az az életben szerencsés ember lesz, aki viszont nagypénteken hal meg, az a mennyországba jut. Mint ahogy – Jézus tanítása szerint – előbb-utóbb minden istenfélő ember, tehát ezt aztán végképp nem érdemes elsietni!

Címlapfotó: Passiójáték-jelenet

Fotó: Gábos Albin