A kézdivásárhelyi néptáncmozgalom nyomában… Vezényel: Géza bácsi

Minden kézdivásárhelyi, aki egy bizonyos koron túl van, de még azon innen is tudja, hogy a címben csakis Aracsy Géza tanár úrról, a kézdiek Géza bácsijáról van szó. Habár ő nem volt táncos, de a hatvanas–hetvenes évek kézdivásárhelyi táncosainak egyöntetű véleménye, kívánsága, sőt, elvárása, hogy a róluk szóló sorozatban, s ha lesz, a könyvben is előkelő hely illesse meg az együttes zenész-támogatóját, éltetőjét, aki nem csupán húzta a talpalávalót, hanem megannyi kulturális, művelődési esemény szikrája, felfuttatója, diákok százainak zenei oktatója, hegedűtanára.

M ivel vele már nem beszélgethettünk – Kézdivásárhelyen hunyt el 1986-ban –, hát Mihálycsa Szilveszter a tanár úr Svédországban élő fiát kérte fel a közreműködésre, aki édesapja életéről, munkásságáról szép szavú levélben vallott, s én e vallomást felhasználva próbálom feleleveníteni Géza bácsi alakját, művészetét, ragaszkodását a népművészethez, a muzsikához, a zeneművészi pályához.

Érdekességként említhetem, hogy nem kézdivásárhelyi, még csak nem is székelyföldi születésű, Hódmezővásárhelyen látta meg a napvilágot 1903-ban, iskoláival viszont egyre közelebb kerül későbbi lakhelyeihez. Marosludason és Dálnokban végzi az elemi iskolát, Sepsiszentgyörgyön meg Hódmezővásárhelyen fejezi be a gimnáziumot, ezek után pedig a nagyenyedi híres kollégiumban elvégzi a kántortanítói tagozatot 1919 és 1923 között. Kökösbe kerül református kántortanítónak, s persze, kultúrmindenesnek, többek között férfikórust alapít. Kovászna következett és egy népes férfikórus, melynek sikeréről a Székelynép című újság is beszámolt, fellépésüket nagy dalestélynek nevezte. Első házasságából két lánya születik. Zilahra rendelik, ott sem nyugszik, 120 tagú gyerekkórussal ámította el a szülőket és érdeklődőket.

A nagy lépés 1943-ban következett, amikor végleg Kézdivásárhelyre került. Itt református kántor, tanító, tanár, zenepedagógus. Egy időben az akkor megerősödő óvónő- és tanítóképző oktatója, a városi fúvószenekar létrehozója Kulcsár Rudival közösen. Második házasságából – első felesége elhunyt – két fia született, egyikük Zoltán, akinek kedves sorait idézem: „Otthonában mindig szólt a zene. A magánhegedűórák és -zongoraórák tarkították a délutánokat.” Számos magándiákja sikeres zenekarriert futott be később. „Nagyon sok magántanítványom van – írja lányának –, heti 24 órát foglalkozom hegedűtanítással, s most újabban a MűvHázban is tevékenykedem. Vállaltam a gyermekek fejlődésének előrehaladását, zenekar, énekkar, népiegyüttes…” És itt találkozott Géza bácsi Szilveszter táncmester–tanár elképzeléseivel, rajongásával, dús fantáziájával. Közös munkálkodásuk során maguk mellé állítottak száznál is több „megszállott” táncost, énekest, zenészt, akik aztán a szó szoros értelmében berobbantak abba az elvarázsolt világba, amelyből kiszakadni nagyon nehéz, csak az idő múlása állíthatja le a lendülő lábat, az énekhangot, a zeneszerszámot. És megszülettek a nagy művek, táncos játékok, színpadra szerkesztett balladák, kórusszámok, zenei együttesek, amelyek hírül vitték, hogy itt, a céhes városban nem csupán a vargák és más vásárfiák készítői hordozták a hírnevet, hanem Thália, a színpad, a néptánc és népzene követői is. A Bálványosvár legendája meg a többi táncszínházi előadás, a zenekarok, a kórusok, színdarabok tényleg lázba hozták a városi és környékbeli népet, s most nincs talán helybéli szóbeszéd az akkori szép idők felemlegetése nélkül. Amiből, nyilván, a maiak is erőt gyűjthettek, gyűjthetnek.

És ki nem hagyják ilyenkor a kézdivásárhelyiek Géza bácsijának nevét. Sikeres munkásságát, természetesen díjak, kitüntetések is jelzik. Ám leginkább azok a szavak, amelyekkel mindazok illetik, akik ismerték, és tisztelettel tekintettek fel rá.