A mi Csontvárynk

Többhavi virtuális térben működés után tért vissza az Erdélyi Művészeti Központ hús-vér közönségéhez egy impozáns, szinte teljes életművet felölelő Nagy Albert-kiállítással. Az EMŰK hátsó udvarában, szabad téren megtartott, péntek délutáni verniszázson szép számban jelentek meg a közösségi művészeti élményre áhítozó művészetkedvelők.

Vécsi-Nagy Zoltán, az EMŰK igazgatója elmondta: a 117 munkát (rajzokat, festményeket, szobrokat) bemutató kiállítás rendezése került olyan közelségbe a már korábban is ismert Nagy Albert művészetével, hogy rájöjjön, az erdélyi magyar művészet legjelentősebb, legnagyobb hatású festőjével van dolga, akinek még a mai fiatalság számára is van mondanivalója, mégis nehezen közvetíthető az az érték, amit jelent.
Ezután vette át a szót Gazda József művészettörténész, aki személyes ismeretsége és hosszas, alapos kutatómunkája révén is hitelesen tudott beszélni a művészről, hiszen szerzője egy jelentős Nagy Albertről írt monográfiának is. „Hogy én az vagyok, aki vagyok, abban két embernek van nagy szerepe: Gyárfás Jenőnek és Nagy Albertnek” – kezdte személyes vallomással.

Jóska bácsi egy reprezentatív sorba állítva mutatta be Nagy Albertet a 20. századi magyar képzőművészet legnagyobbjai között (véletlenül mind névrokonok): Nagy István drámai erővel telítetten ábrázolt, Nagy Imre a szakralitással telített, súlyos epikus művek alkotója, végül Nagy Albert a kronologikusan utolsó, nagy hatású művész, akinek hitvallása volt, hogy „humánum nélkül nincs művészet”, annak a lélekhez, szellemhez is szólnia kell. „Mindennek többlettartalmat ad, gondolatiságot, üzeneteket fogalmaz meg képeivel” – jellemezte a művészettörténész.

Sorsában nagy hullámvölgyeket nagy hullámhegyek váltottak. Híján volt minden törtetésnek, akarnokságnak, végső soron az életrevalóságnak, egy töprengő alkatú, sebzett művész volt. Olaszországban élt hosszabb ideig nehéz körülmények között, majd néhány budapesti év után hazajött Kolozsvárra. Tehetséges matematikus, gépészmérnök volt, még kis gőzgépet is épített, de hamar pályát váltott. Mindig akadt valaki, aki rendkívüli tehetségét méltányolva továbbsegítette, lehetőséget biztosított neki főiskolára járni, műteremben alkotni, kiállítani. 61 évesen rendezte meg első egyéni kiállítását Kolozsváron. A hazai képzőművészeti szövetség nem fogadta be, mert túl realista volt, nem volt hajlandó hazudni (l. Diogenész c. művét, mely a megkínzott parasztságot ábrázolja), csak 1957-től kezdik értékelni. Első bukaresti kiállítását egekig magasztalták, és sok világvárosba eljutott.

A szinte teljes életművet bemutató kiállítás egy hónapig, augusztus 21-ig látogatható az EMŰK földszinti és emeleti termében.