A mindenség közepében állva

A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében szép számú hallgatóság előtt mutatták be kedden este Miklóssi Szabó István sepsiszentgyörgyi író Gyémántmozaik című, legújabb novellás- és elbeszéléskötetét. A szerző beszélgetőtársa ifj. Király István, a könyvet megjelentető marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó vezetője volt.

A jelenlévőket köszöntő Szonda Szabolcs könyvtárigazgató Miklóssit „következetesen építkező” íróként határozta meg, aki nem aprózza el önmagát. Csak akkor jelentkezik, amikor úgy gondolja, hogy a könyve most már közönség elé kerülhet.

Király véleménye szerint a Miklóssi műveinek központjában álló ember önmagában csak egy élőlény, és a kapcsolatok, valamint a róla kialakított képek teszik őt értékelhető entitássá. Éppen ezért örvendetes, hogy hangsúlyosan foglalkozik ezekkel a kapcsolatokkal, illetve fizikai és szellemi megnyilvánulásaikkal.

Az elhangzott véleménnyel egyetértve a szerző bevallotta, hogy esetében ez a megközelítés természetes, ugyanis meggyőződése, hogy az ember áll a mindenség közepében. Éppen ezért érdemes írni róla, tenni és áldozatot vállalni érte. A történelem során voltak ugyan olyan eszmei irányzatok és rájuk támaszkodó társadalmi rendszerek (például a szocializmus), amelyekben nem így látták, de éppen ezért eleve bukásra voltak ítélve. Mindig az a valóban szép, az a csodálatos, ami emberi, és ezt a megállapítást a nagy képzőművészeti, zenei, vagy más jellegű alkotások is igazolják.

A világ alkotja-e az embert, vagy az ember a világot? – kérdésre válaszolva az író rámutatott, hogy mindkét állítás igaz. Jelenleg ugyanis a fejlődésünknek egy olyan szakaszába értünk, amikor minden téren befolyásoljuk bolygónk életének az alakulását, miközben annak mikéntje minket befolyásol. Hiszen nem vonhatjuk ki magunkat a környezeti, baráti, politikai hatások alól, de valamennyire uralhatjuk. Ez viszont nem feltétlenül rossz, legalábbis ahhoz viszonyítva, ha csak a világ alakítana minket.

„Megmondás” helyett azonban figyeljünk oda egymásra, akaratunknak a másikra való ráerőszakolása helyett mutassuk meg, hogy mit, hogyan kell helyesen csinálni.

Ugyanakkor hiszi és vallja, hogy „az élet az, amit mi alkotunk meg magunknak”, mert ezt felelősséggel vállalva olyan lesz, vagy majdnem olyan, mint amilyennek szeretnénk. De talán ennél is fontosabb: „a miénk”. Igaz, hogy ezáltal a világ, amint már Nietzsche is megállapította, „elvarázstalanodik”, azonban éppen az a legszebb benne, hogy „leplezetlenül lehet valamiről írni”.

Ilyen és hasonló, filozófiai töltetű eszmefuttatások jellemezték a szerző és kiadó beszélgetését, nyilván nem véletlenül. A könyvben olvasható elbeszélések és novellák is létünk eme nagy kérdéseit feszegetik, figyelemfelkeltő és lekötő történeteken keresztül. És az sem véletlen, hogy különböző korokban játszódnak, mert így a szerzőnek alkalma nyílik ízelítőt nyújtani az idők során megszületett fontosabb filozófiai áramlatokból. Ezeket összevetve pedig rádöbbenhetünk, hogy mindegyiket az énkeresés, valamint helyünk és létünk értelme megtalálásának a kényszere szülte.