A négy varázsló

Unokáimnak köszönhetően lett belőlem Cimbora-rajongó. Persze, a cimborások nem az én cimboráim, de bizonyíthatom, azon a délelőttön sok közeli pajtása lett a mi bábszínházunknak.

Azt mondja a jegyet árusító fiatalasszony, hogy ma jóval többen vannak, mint az előző előadáson, pedig ugyanúgy tűzött a nap, s bizonyára nem csupán én morgolódtam amiatt, hogy nem kerülhetett valamilyen, némi árnyékot nyújtó tetőzet, sátorlap az átlagosan négy és fél esztendős félszáznyi nézősereg feje fölé, holott az azelőtt való napi koncert árnyékban zajlott. A négy cimborást (a bábszínművészeket) semmi nem kedvetlenítette el, már jóval az előadás kezdete előtt ott rendezkedtek a színpadon, mi közelről is végignézhettük, mit hogyan raknak helyre, nem volt szűkében tehát a társulat bámészkodóban már a műsorkezdés előtt sem. De a nagy ámulás ezután következett, amikor ők négyen rázendítettek közkedvelt és kevésbé ismert dallamokra, gyerek- és népdalokra.
Hangszerek kerültek elő, egyik egyszerűbb a másiknál, mintha csalogatnák a hallgatókat, hogy otthon akár ők is előkaphatnak egy rossz mosdótálat meg egy fakanalat, botot is használhatnak ritmusverésre, ugyancsak ritmusra veregethetik az asztalt, egyszóval minden a helyére került a hangulatkeltésre, mert aztán következett az igazi mese. Megelevenedett a Benedek Elek kitalált történeteiből összeállított mesés világ.

Volt, amit kacagni, volt, amiért szorongani, mert a butaság, amely éppen terítékre került, mindennapjainkban még a gyerekek körében is gyakori. Az, hogy miképpen jár túl a furfangos ember az embertársa eszén, tényleg megszokott. Az viszont talán ritkábban, hogy a becsapott szegény ember élete párja végül mindent busásan visszaszerez, még a férje becsületét is!

Persze, a mesés történeten túl érdemes volt arra is figyelni, hogy miként alakul át a kezdetben némán figyelő gyereksereg lassanként az események társszereplőjévé. Lehet, az ég tetejéről tüzesen lesütő Nap is ludas lehet ebben, de adott pillanatban az egész játéktér – értve ez alatt a Kultúrkertet, azaz a Művészeti Líceum udvarát – mozgalmassá vált, a gyerekek egy része, mintha rájuk szabott szerepet játszanának, felmászott a mesebeli hős mellé a középen álló magaslatra, mintha ők is támasztanák a leomlásra ítélt falat, s csak a veszélyhelyzet kihirdetésére voltak hajlandóak visszatérni szüleik, nagyszüleik oltalmába.

Én mondom, előnyösebb volt ilyen térre kivinni ezt az előadást, s bár tennék még máskor is, mert a játék, az ilyenszerű játék igen-igen térérzékeny. A Nappal sem kellene beszélni, hogy ilyen alkalommal hagyjon egy kicsit alább a melegéből, mert azért is vannak a felnőttek, hogy elviselhetőbbé varázsolják azt az egyetlen órát. Például egy nagyméretű árnyékolóval, amely akár ott is maradhatna más előadások nézőire is gondolva.

És nem mulaszthatom el, hogy megköszönjem a maszkot, amelyet minden, az udvarra belépő hazavihetett, de fertőtlenítővel is kedveskedtek. És igen egy kicsi méretű, kedves képpel, egyik oldalán az előadás címével – A buták versenye –, másik oldalán pedig a négy varázsló – D. Gulácsi Zsuzsanna, Nagy-Lázár József, Páll-Gecse Ákos, Sánta Yvett – és munkatársaik nevével.