A szakmai oktatás intézményeiben is búcsúztak

Közel négy évtizeden át volt alkalmam olyan ifjakat oktatni s tanítani, akik elfogadták ugyan a tanulás jogosságát, de nehezebben boldogultak az adott helyzettel. Annyi tanári esztendő után bátran állíthatom, hogy a tudás megszerzéséért, legalábbis a tudás iránti tisztelet meghonosításáért egyetlen tanintézetben sem kell olyan csatákat vívni, mint a szakmai oktatási intézményekben.

Pedig ezt kezdik tapasztalni a gyakorlatban: érvényesülni leginkább azok tudnak, akik nem fordítanak hátat a könyvnek, érdeklődéssel fordulnak a szakma felé, tényleg ostrom alá veszik azt a tanárt vagy oktatómestert, akitől valamit tanulni akarnak. Ilyen gondolatokkal vállaltam a felkérést, hogy RMPSZ-vezetőként részt vegyek a Puskás Tivadar Szakképző Iskola végzőseinek iskolától történő búcsúzásán. A végzősök nevében beszélő véndiák, Dobos Dávid megjelenése, tartása, válogatott szavai győztek meg arról is, hogy tulajdonképpen nemrég tudatosodott bennük a tanintézet szerepe, helye az életükben.

Jól tudom, mert átéltem, hogy legalábbis a Puskás Tivadarban nem könnyű pedagógusként létezni. Még úgy sem, hogy sok kívülálló vélekedése szerint itt a diákok kevésbé értik meg az ismeretszerzés fontosságát, még a gyakorlati képzés sem köti le őket, pedig a jövőjük attól függ, mennyire jártasak abban a szakmában, amelyet ők választottak évekkel ezelőtt. Az érettségi előtt álló kétosztálynyi diák egyike-másika, ha sikeres lesz az érettségi, minden bizonnyal a felsőbb fokozatot is próbálja elérni. Ebből a tanintézetből létezése négy évtizede során sok kiváló mérnök, közgazdász, informatikus nőtte ki magát, sőt lelkészi pályára, művészeti útra is léptek egyesek.

A kicsengetésen megjelent meghívottak is ugyanazt fogalmazták meg: azok lesznek majd sikeresek, akik szakmájukban, mesterségükben eredményesen ostromolták a csúcsokat, akik tudatában vannak és lesznek annak, hogy a szakmai felkészültség ezeken a pályákon is létfontosságú, a kiváló mester, szakmunkás fogja az alapot biztosítani a szellemi munkához. Mások szellemi munkájához. Egyébként megható volt a búcsúszavakat hallani, látni azt, hogy a szülők számára ugyancsak felemelő az ünnepeltek között tudni fiukat, lányukat. Az évfolyam teljes négy esztendő alatt legjobban teljesítő diákja, Bogyó Márton Attila ugyanúgy megkapta a polgármesteri hivatal ajándékát, mint bármelyik más középiskolában, Erős Szilveszter pedig átvehette a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének díját az anyanyelv iránt mutatott elkötelezettségéért. Többen is a végzősök közül különböző oklevelekben, könyvjutalmakban részesültek, amelyeket az osztályfőnökök, Ladó Attila és Gajdó Zsuzsa adtak át.

És hadd adjam tovább, biztatásképpen azt a Republic-idézetet, amellyel a műsorvezető tanár, Czibak Emília zárta a szép ünnepséget: „Elbúcsúzom, de ott leszek, / Ahol a szél zúg, a nap nevet. / Elbúcsúzom, de itt marad / Belőlem néhány pillanat.”