A Székely Mikó Kollégium múltjáról

Lassan kerek esztendeje lesz egy roppant izgalmas könyvsorozat elindulásának, azaz kiötlésének és elindításának, pontosabban fogalmazva egy egyszemélyes tudományos műhely közönség elé lépésé­nek. Kevesen tudják, hogy a Székely Mikó Kollégium olyan kincsnek van birtokában, amilyennel nálunk csupán a Székely Nemzeti Múzeum büszkélkedhet, s máshol is leginkább a Tudományos Akadémia valamelyik fiókja.

Nem köztudott, hogy a hajdani egyházi iskolák rangját, fényét növelte a téka, a könyvek gyűjteménye, s talán csupán a Mikó mondhatja el, hogy az ő könyvtárukat nem „égette” el az államosítás utáni oktatási újítások láza. Ügyesek lehettek a kor iskolavezetői, akiknek sikerült ezt a páratlan gazdagságot iskolájuk számára megőrizni, s teszik azt ma is, szerencsére olyan szakember munkásságának köszönhetően, aki belépett más városok rangos könyvkutatóinak, bibliográfusainak családjába. Csikós Júlia igazi, vérbeli könyvtárőrként vigyázza ezt a hatalmas vagyont, s az utóbbi időszakban immár önállóan elsajátított szakma művelőjeként áll elő egyre gyakrabban a dokumentációs könyvtárban őrzött, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert hagyatékok kiadásra való előkészítésével, kiadásával, mások által könyvbe szerkesztett adatokkal.

Annak idején lapunkban méltattuk Péter Mózes valamikori iskolaigazgató kollégiumról írott könyvének újbóli megjelentetését, sokfelé kitekintő jegyzetekkel is ellátva. Most, a második kiadvány megjelenése bizonyossá teszi, hogy folytatása következik, s minden bizonnyal, ha évente csupán egyetlen elfekvő alkotást is sikerül az érdeklődők kezébe adni, már az is igen nagy teljesítménynek számít.

A bibliográfusi pontossággal szerkesztett, mellékletekkel ellátott, bő könyvészettel megalapozott, a közeli munkatárs, Kádár István grafikai leleményével tetszetőssé álmodott mostani kötet, mint az előző is, sokat közölhet mindazokkal, akik a Székely Mikó Kollégium múltjára kíváncsiak. A mostani kiadvány szerzője nem volt igazgatója az ő idejében is már vonzó tanodának, de elemi iskolás tanítványként, betanítóként, gondnokként, az iskola közelében és érdekében tüsténkedő, lelkészi pályájából adódó szorgossággal igyekezett maga is a tanintézet maradandó értékeit felfedni és továbbadni, nemcsak kortársainak, de az utókornak is.

Könyve, amelyet aránylag idős korában vetett véglegesen papírra, megjelenésekor, 1936-ban nagy visszhangot keltett. Az akkori, jól menő erdélyi lapban, az Ifjú Erdélyben részletek jelentek meg belőle, s ez felkeltette az érdeklődést a szellemi munkában nem lankadó lelkész munkássága iránt. A felsőcsernátoni tanító fia korán megtanulta, hogy felfelé haladni a tudományok útján sok áldozattal, lemondással jár, s egész életútját meghatározta egyrészt az otthoni légkör, a visszafogott, szegényes, de bátorító család, s akinek sorsát végképp eldöntötte, amikor beíratták, több falustársával együtt „beszekerezték” a szentgyörgyi tanoda udvarára. Az oktatói pálya nem volt ismeretlen számára, hisz családjukból többen is a pedagógus fekete kenyerét ették, de megemlíthetjük a papi pályára lépett rokonok és közeli ismerősök életpályáját, akiktől el tudta lesni, tanulni a megkapaszkodás, a kitartás, a másokon való segítés, az elesettek felkarolása, az arra érdemesülők megadományozása művészetét is. Úgy tudott felkért, meghívott, megválasztott lelkészként helytállni Zágonban, Szászvárosban és mindenhol, ahol lelkészi teendőket látott el, hogy abból mindenkor tanult idős és fiatal hallgatósága egyaránt.

Feltétlenül ki kell emelnem, hogy az Útam a csernátoni mesteri parókiától a zágoni papi parókiáig című, nagyméretű alkotás egyike az ő írói, könyvalkotói munkásságának. (A könyv címében az akkori helyesírás szerinti Útam… szerepel). Beszédei, emlékező szónoklatai szervesen illeszkednek életművébe, amelyhez szorosan tartoznak vallástanítási tankönyvei, történelmi kitekintései. Elkötelezettségének, az iskolához való kötődésének bizonyítéka, hogy a kiadást két szeretett iskolája, a sepsiszentgyörgyi Mikó- és a nagyenyedi Bethlen-kollégium anyagi támogatása tette lehetővé. Az Utam… második része került most polcainkra, címe: A sepsiszentgyörgyi kollégium. Akit valamennyire is érdekel e nagy múltú tanintézet valamikori, 19. századvégi látképe, berendezkedése, tanulói közösségének összetétele, a tanítók és tanárok személyisége és megannyi más részlet az akkori iskolai életből, olvasson bele ebbe a munkába, állítom, olyan mozgalmas leírását találja az akkori, századvégi kisvárosi látleletnek, középpontban a „kollégyom” mindennapjaival, ami felkavarja, nem hagyja nyugton, rádöbbenti arra, hogy a tudományokért, a megismerésért, a tudásért vívott küzdelemben csak azok maradhattak talpon, akik képesek és hajlandók voltak elfogadni a zordságot, a gyerekkori kiszolgáltatottságot, csakhogy tudásvágyukat kielégíthessék. És hadd tegyem hozzá: legalább ilyen izgalmas a Csikós Júlia által papírra vetett életrajzi bemutató, a megértéshez hozzásegítő jegyzetek, különösen érdekes a szavak és kifejezések magyarázata.