A tehetség nem tanulható

Az idei Szent György Napok kulturális hetének egyik meghívottja a magyarországi Erdős Virág József Attila-díjas költő, drámaíró volt, akinek eddig 15 kötete jelent meg. Legutóbb az Ötven plusz címmel az ötvenedik születésnapjára kiadott és a Hátrahagyott versek kötetei láttak napvilágot, ezeket mutatta be hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a Szimplában. Ugyanakkor, aktuálpolitikai helyzeteket is feldolgoz írásaiban, de megzenésített versei mellé dalszövegeket is írt már különböző magyarországi alternatív zenekaroknak. A költővel a közönségtalálkozó előtt beszélgettünk.

– Mit kell tudni önről, hogyan került közel az íráshoz?

– Egyetemi éveim alatt nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, aztán a bölcsészegyetem utolsó évén volt egy írói műhely szeminárium, amit Lengyel Péter tartott, és onnan datálom az írói működésemet. Ott jöttem rá, hogy amit az ember otthon bepötyög magának, az felolvasva egy értő közönség előtt súlyt kap. Onnan indult, és akkor tudtam mit kezdeni magammal, elmúlt az írói tanácstalanság, azaz nem múlt el, hanem ezt élem ki kísérletekkel, próbálkozásokkal.

– Ma már számtalan helyen hirdetnek kreatív írás kurzust, különböző íróműhelyeket, ahol megtanítanak bárkit verset vagy prózát írni. Hogyan látja, így kell ez működjön? Tanulható a szakma?

– Vannak, akik tanítják, akik pedig tanulják, azok azt hiszik, hogyha befizetnek, akkor néhány hét elmúltával kész íróként sétálnak ki a műhelyekből, de szerintem ez nem így működik. Szerintem az az érdekes, ha úgy kezdünk el írni, ahogy senki más a világon, és az ember arra vágyik, hogy valami egészen új nyelvet tudjon kikísérletezni. Nem hiszem, hogy ez tanulható lenne. Viszont vannak, akik hatással vannak ránk, nekem például Parti Nagy Lajos volt ilyen, ő volt, akihez először hasonlítani akartam, aztán akitől el szerettem volna különülni, mégis végig olyan súlyt szerettem volna a szövegeimnek, olyan ragokat, amiket nála kapnak a nyelvi elemek. De az volt a jó, hogy alapvetően különbözök tőle, így el tudtam szakadni, és ez adott egy furcsa dinamikát az írásaimnak.

– Az írással kilép a köztérbe és nyilvános szerepet vállal. Az olvasók pedig reagálnak, visszajeleznek, kérdeznek. Milyen visszajelzéseket kapott?

– Egy idő után az ember arra jut, hogy a legjobb ezt függetleníteni magától, kritikákat, visszajelzéseket. Érkezik ez a nyitott térből az olvasóktól, és kap az ember az irodalomkritika oldaláról is. Hol az egyik sok és a másik kevés, vagy fordítva. Okosabb lenne ettől elvonatkoztatni. A József Attila-díj is a neve miatt fontos, annak nem lehet nem örülni. De ez is problémás, hogy ki adja a díjat, és fontos-e egyáltalán?

– Hosszú ideje ír már, visszatekintve az elindulás éveire, az első versekre, hogy látja magát most azokban a versekben?

– A tanácstalanság továbbra is megmaradt, százéves koromban sem leszek biztos benne, hogy holnap is le fogok tudni írni akár egy sort is. Ugyanakkor, megnyugtató, hogy van pár kötet a hátam mögött.

– Honnan inspirálódik, hogyan áll össze egy-egy kötet anyaga?

– Mostanában projekteket tervezek, például Budapestről, a szülőföldemről. De a hajléktalanság témája is nyugtalanító volt számára, és amin most dolgozom is egy konkrét helyhez és időhöz, itt és mosthoz kötődik. A hírhedt budapesti Hős utcai szegregátum utolsó óráit próbálom meg verskötetbe megörökíteni.

– Meg lehet élni ma irodalomból?

– Próbálom mentegetni magam, de volt egy kijelentés, miszerint 47 ezer forint havi fixből is meg lehet, és annyit nekem is sikerül összekapirgálni, úgyhogy igen, de nem a meggazdagodás útja az irodalom.