A templomajtón kívül

A kézdivásárhelyi kantai Szentháromság római katolikus plébánia azon munkálkodik, hogy számos és érdekes tevékenységével hívői közössége számát bővítse, egybekovácsolja, és felfedeztesse velük az emberarcú egyházat, amely társként szegődik melléjük. Minderről Olasz Béla segédlelkésszel beszélgettünk.

– Számos tevékenység zajlott és zajlik egyházközségükben. Miért helyeznek ilyen nagy hangsúlyt ezekre a szentmisén kívüli eseményekre?

– Célunk, hogy minden nemzedéket megszólítsunk, kezdve a kicsiktől egészen a nagyokig, fiataloktól az idősekig. Idéntől a hittanos, elsőáldozási csoport mellett bérmálkozói csoport is indul, de a tavaly elkezdett projekteket is szeretnénk folytatni és egyben bővíteni is azokat egyfajta együttműködésben a Szentháromság-plébánia, a Kerületi Ifjúsági Lelkészség, a Nagy Mózes Diákszövetség és a Nagy Mózes Elméleti Líceum között. Többségében ezeket a programokat, amelyeket minden korosztálynak kínálunk, főbb ünnepeinkhez kötjük, továbbá helyet kapnak különböző témájú előadások, amelyekkel a fiatalokat és a szülőket célozzuk meg, de ott vannak a különböző ünnepségek, kirándulások, amelyek szépen alakítják a közösséget.

– Tehát nemcsak a templomba járókat célozzák meg rendezvényeikkel, hanem általában az embereket.

– Nagyon sokan az egyházról hallva csak intézményre gondolnak, amely egyfajta szolgáltatást nyújt: esket, keresztel, temet, beteget lát el, esetleg a hozzájárulás befizetéséért jönnek, vagy ha valamilyen igazolásra van szükségük. A különféle rendezvényeinkkel az a célunk, hogy olyan társadalmi párbeszédet indítsunk el, amely kapcsán az emberek felfedezhetik az emberarcú egyházat, amely társként szegődik melléjük akár a nehézségekben, akár az örömteli pillanatokban, minden életállapotban és helyzetben. Nekünk nem az emberek pénzére van szükségünk, hanem magukra az emberekre. És tudjuk, hogy a perifériára szorultakat nem a templomban találjuk meg, hanem azon kívül. Ezért tartjuk fontosnak, hogy ifjúsági, kulturális és egyéb programokkal lehetőséget biztosítsunk az egyháztól talán távolélőknek a nyitott és szívbéli találkozás nagy ajándékára. És azt tapasztalom, hogy nagyon pozitívan hatnak ezen programok.

– Hogyan vonják be a gyerekeket a vallási életbe? Kitől függ, hogy egy gyerek közel engedi-e magához a hitet?

– Hiszek a személyes megszólításban, ennek apropóján én magam is törekszem jelen lenni minden eseményen és helyszínen, ahol az evangelizációra lehetőség nyílik. A templomon túl jelen vagyok a Nagy Mózes Elméleti Líceumban is mint pap és vallástanár. Törekszem az iskolai környezetben megszólítani a gyerekeket, akik nyitottsággal fogadnak. Továbbá a plébániai foglalkozások által próbáljuk élményszerűen bevonni őket, megszerettetni a templomot, a jó Istent, az egyházat. Mindenképpen elmondható, hogy először is az otthoni környezet az, ami meghatározza a gyerek viselkedését, magatartását és a valláshoz való viszonyát. Ezért nagy a szülők, nagyszülők felelőssége, hiszen nem mindegy, milyen értékrendet adnak tovább. Felekezettől függetlenül fontosnak tartom a vallásos nevelést, amelyben sok gazdagság rejlik.

Fotó: Tompa Réka