Tíz éve keresik a kincset
Többek között táncház, koncert és látványos gálaműsor várja az érdeklődőket december...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
– Aztán ne felejtsd el a gumipakolást a kávéfőzőbe, meg a halászlékockát és a Tomi mosóport!
– Rendben, csak inkább írj fel mindent egy cetlire, mert az én fejem sem káptalan. Tulajdonképpen valamit tanulni kéne, ha már odautazunk…
Szóval így indult volna egy füredi út, de ehhez még hátra volt a legfontosabb, az a nyomorult útlevél, amit már nyolc hónapja kérvényeztünk Ödön barátommal egyetemben.
– Béla – hangzik fel váratlanul a telefonban –, lépjél csak át hozzám, valaki keres…
Ez a főnök. Átlépek. Az irodájában kék egyenruhás milicista, látásból ismerem. Rögtön a tárgyra tér:
– Készen van az útlevele, doktor. Holnap át lehet venni a megyénél. Azért jöttem, hogy értesítsem, és továbbítsam a kérésünket, hogy vinnének magukkal a kocsiban még egy személyt a kongresszusra. Ugye nincs kifogása, jó emberek kicsi helyen elférnek?
– Háááát, igen, de nem számítottam rá. De ki is lenne az a személy?
– Az új kollégájuk, aki a belügytől jött át magukhoz specializálódni, dr. Radu Ureche. Ő ki is hozza önöknek az útlevelet, csak itt írja alá, hogy átvette, ne vesztegessék az időt holnap a járkálással.
Nincs nagy tapasztalatom az ilyen ügyekben, de hamar átérzem, hogy nincs sok választásom. Ha nemet mondok, ki tudja, lesz-e valami az utazásból… A háttérben a főnököm is bátorítóan bólogat, hát beleegyezem.
Másnap érkezik a kolléga, széles mosollyal lobogtatja, amit beígért a milic, és indulhatunk. Mondom Ödinek, fogózz meg, olyan fontos tudósok lettünk, hogy testőrt kapunk külföldre! Nem kommentálja a dolgot, azt mondja, nem az ő autója, és végeredményben elférünk, csak szeretne mellettem ülni az anyósülésen, hogy bár szólhassunk kettőt, mert itthon sosincs rá idő.
Egész nap utazunk, elöl sem nagy a hangulat, keveset beszélgetünk, mert fordítgatni nem nagy élvezet, meg aztán a fene tudja, mikor is szólja el magát az ember. Hátul a púpunk egy ideig darál, mintha fizetnék, vagy talán fizetik is, aztán válaszok hiányában elhallgat, és szunyókál.
Megérkezünk. Az elegáns Marinában kapunk szállást. Csak háromágyas szoba van szabad. A testőr krepptalpú cipője rettentően bűzlik, így hát példamutatásként a saját utazócipőmet kiteszem az erkélyre. Nem érti a célzást, de mivel a legfelső emeleten vagyunk, káromkodva megállapítja, hogy itt is szocializmus van, mert alig csorog a meleg víz. Amúgy pedig a híres Balatonjuk is csak egy nagy pocsolya.
– Kicsi ország, nagy pocsolya, de flancolni azt tudnak! – mondja vigyorogva, miközben a hűtő italait leltározza.
Ezek után másnap sok vizet nem zavar, mert végig a holland és spanyol vendégek körül sündörög. Miután Balatonfüreden mindhárman megállapítottuk a tudományokban tett szép előmenetelünket, úgy határoztunk, hazafelé elidőzünk kissé a Duna két partját ékítő fővárosban.
Este betértünk a budai oldalon a Kóbor lóhoz címzett kocsmába. Kis létszámú cigányzenekar, mely állott egy vén maszkura cigányból, a hegedűből meg az elnyűtt vonóból. Az abrosz rendesen tarka-barka, a kadarka foltja rajta, és a menüfüzet elénk kitakarva. Mi tanulmányozzuk, Radu kivár. Jő a pincér kockás ingben, bőrköténnyel, kivilágra olyan, mint felénk a szódavizes stráfszekér kocsisa.
– Parancsolnak?
A kadarkát egyszerre mondjuk. Ödi nem haboz a rendeléssel:
– Flékeny szalmapityókával!
A pincér járatos lehet mifelénk, mert rögtön érti, csak egy kicsit, bosszantásból hasábburgonyát ajánl. Megegyeznek.
– Pacalpaprikást szeretnék, jó sok tejföllel! – mondom én is a menülapról.
Radu kérdezi tőlem, mi is az, amit rendeltem, mert megbízik az ízlésemben meg a nyelvismeretemben. Mondom neki: pacalpaprikás. Magabiztosan veti hátra magát a széken, és ő is rendel, ekképp, magyarán:
– Pucopoprikás!
Pincérünk röhögve távozik. Hazaérkezésünk harmadnapján megyei főorvosunk parancsára beszámolót kellett írnom a külföldi tapasztalatainkról. Szépen fel is soroltam az újfajta húgyhajtókat meg szívszereket, sőt még egy műtéti eljárást is, pedig az nem szakmám. Mégis elégedetlen volt, és megkérdezte: csak ennyi? Érdekes emberek nincsenek ott? Mondtam, hogy mindent felsoroltam, ami érdekelt. Egyebekről kérdezgesse Radut.
Epilógus. Úgy két év múlva képeslapot kapok Madridból. Románból szabadon fordítva: „Megnősültem, kicsit vén, kicsit csúnya, de spanyol… Most reá vigyázok. Üdv, Radu.”
Török Samu