A vers legyen a „lélek ünnepe”!

Székely verbunk címmel csütörtökön legújabb kötetét mutatta be lapunk munkatársa, B. Kovács András, aki egy évtizede Kolozsvári András néven közli verseit, újságírói, riporteri munkásságát követően ugyanis az ifjúkori lírai énje elementáris erővel követelt kifejezési formát magának.

Az unitárius egyház gyülekezeti termében tartott könyvbemutatón Péterfi Ágnes lelkész köszöntötte a jelenlevőket, majd Kolozsvári András mesélt arról, hogy vezetett útja a nyugdíjazás tájékán újra a líra felé, azután, hogy fiatalkorában a cenzúra elkaszálta versei megjelentetését. Ám közben is figyelemmel kísérte a kortárs lírát. A szerző erős kritikával élt az irodalom korábbi, modernista és posztmodernista törekvéseit illetően, erről egy vitairatot is a kötetbe szerkesztett.

A hetvenes éveit taposó költőnek, aki korábban újságíróként közölt több mint tíz riportkötetet, már több kortárs nemzedék irodalmára van rálátása, úgy véli, a Szilágyi Istvántól a ’90-es években a Helikon szerkesztését átvevő nemzedék és sok mai fiatal költői gyakorlata (ebben az intertextusok elburjánzása, a közönségesség és a rút kultusza, a témahorizont határtalan kitágítása, a szélsőséges individualizmus, a cinizmus) ahhoz vezetett, hogy a költők csak maguknak írnak, és egymást olvassák, vagyis totális érdektelenségbe fullasztották a lírát. Ehhez képest ő maga a Székely verbunkkal a közösséghez, Erdélyhez, a magyarsághoz tartozását ismételten kinyilatkoztatja, és még mindig „a lélek ünnepeként” élteti a verset.

A (poszt)modernizmust Kolozsvári szerint meg kell haladni, mert „miközben varázstalanította a költészetet, annyi szerényebb képességű akarnokot szabadított a lírára, hogy maga a műnem is kifordult önmagából.”