„A vígjáték rövid ideig »fájdalomcsillapítóként« hat”

Gulácsi Zsuzsanna az Udvartér Színház szilveszteri vígjátékában, Marc Camoletti Boeing-Boeing – Leszállás Párizsban című előadásában vállalt szerepet. Ismerjék meg jobban: szakmáról, pályájáról, Kézdivásárhelyhez fűződő kapcsolatáról is beszél interjúnkban.

– Hogy emlékszel vissza, mi volt az első színházi élményed? És melyik az a pont az életedben, amikor elhatároztad, hogy színi pályára lépsz?

– Az első színházi élményem az, amikor gyerekkoromban Csíkszeredában valami meghívott gyerekelőadást néztünk. Hogy mit, arra már nem emlékszem, csak az maradt meg, az az élmény, hogy egy nagy gyerekseregben vagyok, és egyszerre kiabáljuk, hogy: „Kezdődjék, kezdődjék a nagy semmi!” Később, tizenegy évesen Marosvásárhelyre költöztünk,  nyolcadik osztály végén előadtuk páran az osztályból a János Vitézt, én alakítottam a mesélőt. Kitaláltam, hogy részeg mesélő leszek, egy borosüveggel a kezemben, nagy sikerem volt, mindenki azt kérdezte hogy: „Guli, te ilyet is tudsz?”

De az igazi első és maradandó élményem valamikor a kétezres évek elején történt Marosvásárhelyen. Talán 2003-ban láttam Füst Milán  Boldogtalanok című drámáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Bodó Viktor rendezésében, Tompa Klári és Zayzon Zsolt főszereplésével. Többször is megnéztem az előadást, lenyűgözött – mit sem sejtve, hogy majd egyszer én is színész leszek, és eljátszhatom Rózát a Boldogtalanokból, Albu István rendezésében, a Figura Stúdió Színházban.

Mert színész abszolút nem akartam lenni, eszembe sem jutott, én a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanultam. Zongoráztam és hangversenyekre jártam, nem színházba. Minden a zenéről szólt és nem a színházról.

Később elkerültem Kolozsvárra, zeneszerzői szakra és ott elkezdtem színházba járni. Láttam nagyon jó előadásokat, nagyon jó színészekkel, ott hallottam, hogy Hatházi András – aki nekem nagyon tetszett színpadon, ahogy jelen volt, ahogy játszott – indít színészosztályt. 2009-ben végeztem a színművészetit. 2010-ben kaptam első főszerepemet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Kiss Csaba rendezésében, A dög című előadásban. 2011-ben mutattuk be a Yorick Stúdióban Székely Csaba Bányavirág című drámáját, Sebestyén Aba rendezésében.

Azóta is szabadúszó színész vagyok, több társulathoz bedolgozom színészként és zeneszerzőként. 2021-ben alapítottuk férjemmel, Dávid Péter színész-rendezővel a Kőszínház Független Társulást, egy magánszínházat.

Két kislány anyukája is vagyok, és általuk a gyerekelőadások is bekúsztak az életembe. Annyira, hogy ők is kívülről-belülről kiismerték a színházi kulisszák világát, meglepően otthonosan mozognak benne. Volt, hogy az idős primadonnák öltözőjében találtam rájuk Győrben vagy a fodrászaton éppen a nagyobbik lányom frizuráját igazították.  

– Milyen kapcsolat fűz Kézdivásárhelyhez?

– Nagyon jól ismerem a várost, sok-sok szerep talált rám 2011 óta, amikor először dolgoztam Kézdivásárhelyen, Kolcsár József meghívására, aki akkor is a szilveszteri előadást rendezte. Aludtam itt bentlakásban, kávéztam Kosztándi Jenő bácsi műtermében, velőtrázó anekdotákat hallgatva az „átkos korszakról”. Kaptam kedvezményt a piacon, mert felismertek. Utoljára az Oscar című szilveszteri produkcióban alakítottam Jaqueline szerepét. Amióta újraszerveződött az Udvartér Színház és állandó társulata lett, ez az első munkám itt.

– Meglepett-e a felkérés, hogyan fogadtad?

– Kolcsár József javaslatára Lung László Zsolt igazgató úr kért fel erre a munkára. Persze, meglepett, amikor írt, hogy volna egy szerep számomra a szilveszteri produkcióban, vállalnám-e. Örömmel fogadtam a felkérést!

– A darab, amin dolgozol, a világszerte legtöbbet játszott vígjáték, bekerült a Guinness rekordok könyvébe is. Te mit gondolsz a műfajról általánosságban?

– Mindig élvezet számomra vígjátékban játszani. Önfeledten kacagni és önfeledten kacagtatni. Ez a műfaj kizökkenti az embereket a megszokott, monoton hétköznapokból és egy rövid ideig „fájdalomcsillapítóként” hat.

– Milyen tapasztalat a darabban játszani, színészi feladatok tekintetében, illetve az itteni környezet, a kollégák viszonylatában?

– Jól érzem magam a kollégáim körében. Van köztük olyan, akinek azért örülök, mert újra együtt játszhatunk és van, akinek azért, mert végre játszhatok vele. Sok vígjátékban volt szerencsém dolgozni, élvezettel csinálom. Szeretek fejest ugrani a szerepekbe. Lényegében minden szerep egy új kihívás, ami mindig izgalommal tölt el.

– Elcsépelt kérdés, de általában érdekes válaszok születnek rá: van-e szerepálmod, ha igen, mi az, és persze: miért?

– Nincs. Nincs szerepálmom. Nagyon sok szerep megtalált már. Valószínű köztük volt a szerepálmom is. Voltam már: lány, feleség, anya, szerető, öregasszony, fiúcska, angyal, bohóc, bolond, holló, zenész stb…  Most egy légikísérőt (stewardesst) alakítok. Lehet, hogy ez a szerepálmom?

–  Az előadást játsszátok decemberben Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, januárban további Kovászna és Hargita megyei helyszíneken, de hová visz majd innen az utad, mi a következő szakmai lépés?

– Februárban fogok neki egy új projektnek, amit megelőz egy  felkészülés januárban. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál dolgozom majd mint színész, zenész és zeneszerző. Úgyhogy lesz dolgom elég, de ez nem zavar, mert én szeretem, ha elhalmoznak jóféle feladatokkal, kihívásokkal.

Farkas Imola