A Zathureczkyek levelezéséből

Hogyan sikerül egy nőnek, Csereyné Zathureczky Emíliának megalapítani a Székely Nemzeti Múzeumot a 19. századi patriarchális társadalomban, és ily módon kiemelkedni nőtársai sorából? Erre a kérdésre keresett választ sokadik könyvében Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója.

Ennek eredménye lett a Maradok holtig hív testvéred… című, a Zathureczky család levelezését tartalmazó kötet, amely egyszersmind egy mélyfúrás az intézmény történetébe. A Székely Nemzeti Múzeum könyvbemutatóján Szőcsné Gazda Enikő és Boér Hunor muzeológus beszélgettek az idáig vezető útról.
Vaskos kötet, egy monumentális forrásmunka fekszik az asztalon, hiszen a Felvidékről Olasztelekre telepedő gazdatisztnek, Zathureczky István családfőnek tizenkét felnőttkort megért gyermeke volt, akik sokat leveleztek, és e levelek feldolgozása, a bennük szereplő személyek rengeteg időt emésztettek fel. Bár Gazda Enikő számára kezdetben bosszantó volt, hogy éppen a múzeumalapító Zathureczky Emíliának alig vannak fellelhető levelei – mint utóbb kiderült, ő szándékosan eltüntette magánlevelezését –, később izgalmas lett a többiek leveleiből összeállítani egy korrajzot, családtörténetet és a múzeumalapítás, majd az intézmény fejlődésének kezdeti történetét. A szerző 1850-től az 1880-as évek közepéig, a múzeum konszolidálódásáig merített a levelesládából, kutatásait elsősorban az állami levéltárhoz került egykori múzeumi dokumentációra alapozta, mely igen gazdag volt.

A nemesi család tagjait leveleikből megismervén, egyesek kedvencek lettek, vallotta be Boér Hunor kérdésére Gazda Enikő: ilyen volt Károly, aki katonatiszt lévén fél Európát bejárta, és igen érzékletesen számol be csatáiról éppúgy, mint utazásainak élményeiről, valószínűleg az ő támogatásának is köszönhető, hogy Csereynének sikerült megalapítania Imecsfalván a múzeumot. A másik testvér, Zathureczky Mária az intenzív társadalmi életet élő nemesi család „pletykafészke” volt, rendre tudósítván a kapcsolati háló történéseiről, egy kutató számára igazi kincsesbányát jelentenek tehát levelei. A múzeumalapítás egyik nagy mozzanatáról is az ő leveléből szerezhetünk tudomást, mert elmeséli, hogy Vasady Nagy Gyula, a társalapító, hogyan ásott ki a magyar orvos és tudós társaság Imecsfalvára látogató vándorgyűlése előtt Petőfalván egy 400 éves hullát, hogy kiállítsa az imecsfalvi kúria filagóriájában.

A szórakoztató momentumok mellett több jelentős felismerést is nyújtott a kutató számára a Zathureczkyek családi levelezése, például azt, hogy milyen mértékben sújtotta – mert nyomorba taszította – a magyar nemességet a jobbágyfelszabadítás, amihez még egy súlyos gazdasági válság is társult az 1860–70-es években. Ebben az akkor középosztálynak nevezhető társadalmi rétegben, illetve a szintén érintett Zathureczkyekben még így is volt potenciál egy székely múzeum alapítására. De jól kirajzolódik az a kiterjedt kapcsolati háló is, mely a rokonság révén átfogta Magyarország, Erdély és Felvidék nagy területeit, amely háló átfedésben volt a ’48-as szabadságharc következményeit viselők körével, és a politikai szerepvállalást is felvállaló nemesek körével.