A zene imádata felülről jön

Június végén 26. alkalommal tartottak kórustalálkozót Baróton, melynek házigazdája a Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkipásztor által vezetett báró Wesselényi Miklós kórus volt. Ez alkalommal a tiszteletessel a baróti kórustalálkozók kezdeteiről és hozadékáról beszélgettünk.

– Említette az idei találkozó megnyitóján, hogy 26. alkalommal szervezi meg ezt a találkozót, megszakítás nélkül. Honnan önben a zene iránti szeretet?

– Meghatározó volt a gyerekkorom világa. Mindenki énekelt akkor, hatszáz ember együtt, gyermekek, felnőttek. Szigetközösség voltunk az úgymond idegen szórványban. Volt egy kiváló zenetanárnőnk, Maxim Éva Nagyenyeden, aki igaz, hogy mint pionírokat tanított minket énekelni, de ennek ellenére nagyon nagy hatással volt rám. Mindig élt bennem a gondolat, hogy egykor majd én is teszek azért, hogy kórus énekeljen irányításom alatt. Fehéregyházán ifjúsági kórust alapítottam, vezényeltem, és mire odajutottunk volna, hogy felnőtt kórust alapítsunk, meghívtak Barótra lelkipásztornak.

– Miként alakult meg a baróti kórus?

– Ideérkezésem után a harmadik napon már megkerestem az áldott emlékű Nagy Misit, akivel körbejártuk azokat, akiket gondoltunk, hogy beállnának egy kórusba, és sikerült is másfél év alatt negyven embert összegyűjteni, 1990. november 16-án először összeültünk, és attól kezdve a néhai Kónya Pál vezetésével együtt énekeltünk. Zathureczky Gyula egykori presbiter tiszteletére neveztük el, aki annak idején, amikor a baróti egyházközség önállóvá vált, a házát papilak céljára ajándékozta.

– Mikor volt az első kórustalálkozó?

– Az első kórustalálkozót tulajdonképpen zászlószenteléssel nyitottuk meg 1994-ben, nem véletlenül éppen az új templom alapkövének letétele előtti napon. Ezen a találkozón már meghívottakként csángó testvéreink is táncoltak, énekeltek a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán.

– És azóta sem adta fel…

– Nem adtam fel a kórust semmilyen helyzetben. Csatlakozott hozzám Zakariás Attila tanító, aki kiváló munkatársnak bizonyult, a vállalkozók sok éven át segítettek, aztán pályázatok révén kaptunk pénzt a találkozók megszervezéséhez, a megyei művelődési igazgatóságon levő Bartók Botond is támogatott több éven át. Nem volt könnyű, de gyönyörű volt! Ha újrakezdeném, ugyanezt csinálnám. Hitvallásom, hogy amiként a hit felülről száll le, felülről száll le a zene imádata is; ez isteni ajándék, talentum, a szép fenntartásának az útja.

– Mi történt nyugdíjba vonulása után?

– A nyugdíjba vonulásom után többen megkerestek, hogy folytassam, ekkor ajánlotta fel szolgálatát az addig magáról hallgató, drága Egyed Ági (ő a kórus karvezetője – szerk.). Soha nem beszélt arról, hogy ő milyen zenei tudással rendelkezik. Mondta, alapítsunk egy kamarakórust, de nem volt erre időm, így a Báró Wesselényi Miklós kórussal folytattuk. Wesselényi anyja, Cserey Heléna nagyajtai, apai nagyanyja, báró Daniel Polixénia pedig vargyasi volt, kórusunk címerében ezért is szerepel motívum a két erdővidéki településről. Most már áldásos négy év mögött állunk a jelenleg 27 tagú kórussal. Örvendünk, hogy nagyon sokan megtiszteltek azzal, hogy eljöttek idén is a találkozónkra, és együtt énekelhetünk.

– Nemcsak a kórus, de az egész erdélyi magyarság jövőjéről kérdezzük: hogyan látja azt?

– Mindig tanultam, szerettem a verseket. Jó harminc évvel ezelőtt került a kezembe Kányádi Sándornak a Noé bárkája felé című verse, amit azonnal megtanultam. Abból idéznék, egyben a kérdésre is válaszolva a vers soraival: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. Suhoghat akár negy­ven­ezer nap és negyvenezer éjjel, ha egy buboréknyi lelkiismeret-furdalás sem követi a bárkát. Mert leapad majd a víz. És fölszárad majd a sár. És akkor majd a megőrzött, a meglevő szóból újrateremthetjük magát az első búzaszemet, ha már igével élnünk tovább nem lehet.” Ebben reménykedjünk. Addig is őrizzük tovább szavainkat, énekeinket!