A zene továbbra is él!

Másképpen élnek a művészek, örökös forróságban, lázban, alkotói kedv magaslatán, nem úgy, mint az egyszerű emberek. És másképpen is lépnek ki a földi világból, azzal a tudattal bizonyára, hogy mögöttük marad életük értelme, a lázat, az alkotói kedvet felforrósító művek erős hada, amely nem engedi, hogy emlékük együtt haljon el velük.

Ezért szerencsések ők, különösen a kiválóak, s különösen szerencsések a zeneművészek, mert az ő hagyatékuk körülvesz, magával ragad bárhol, ahol felhangzik, hangverseny- vagy színházteremben, az utcán, fesztiválokon és családi összejöveteleken, a fodrászaton, de ma már az utcán, a gyárban, a mezőn is. Kísér, kísért egy-egy hangzatos alkotás, magunkkal visszük, magunkkal hozzuk, bárhová is megyünk, bárhonnan is jövünk. Azért mégis szomorúak vagyunk, ha megtudjuk, hogy egy zenész kiesett a sorból. Főleg, ha kötődésünk van hozzá, kötődése hozzánk.

Kötődése volt hozzánk, Sepsiszentgyörgyhöz a pár nappal ezelőtt elhunyt kolozsvári zeneművésznek, Demény Attilának is, aki mindjárt pályája elején érkezett városunkba, itt alapítója, tagja, vezetője lett a fiatal zenészekből alakult kamarazenekarnak, amelyben többek között társa volt Sebestyén Lajos frissen idekerült hegedűművész, akinek nevéhez fűződik a művészeti középiskola ma rangot képviselő szimfonikus zenekarának létrehozása.

Demény Attila 1955. március 2-án született Kolozsváron, s elhunyt 2021. május 11-én, 66 éves korában, ahogy hírül vettük, súlyos betegség után. Mennyire megrendítő, hogy egy olyan művésznek, aki végig az öröm, a felszabadultság, a lélek harmóniája, az önfeledt boldogság, az emberség örök igazságát, fontosságát hirdette alkotásaiban, legyenek azok új szerzemények, rendezések, átigazítások, kórusok, szólószámok, neki a végső órában az jutott, amitől embertársait próbálta meg- és felmenteni.

Életpályája oly gazdag, hogy nem vállalkozhatunk ez írásban rendre felsorolni. Itthon és külföldön, elsősorban Magyarországon közismert és tisztelt alkotó volt, neve összekapcsolódik az igényes zeneszerzés, hangszeres szólószám, kamarazene, kórusmű, zenekari darab, opera, színházi és filmzene világával, mindenben emlékezeteset alkotott. Rendezései az Operaházban újító szelleműeknek számítottak, rendezőként, majd főrendezőként meghatározó szerepe volt abban, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Opera nemzetközi hírű színpadokon is bárhol bemutatkozhatott, itthon, Erdélyben pedig a magyar operairodalom jeles alkotásainak közönség elé vitelével a nemzeti önazonosság, a nemzeti kultúrába vetett hit, az erdélyi magyar zeneirodalom meg- és elismertetésének képviselője, hordozója lett. Zongoraművészként legalább háromszáz egyéni szóló-, kamara- és nagyzenekari estet adott, nagy érdemei közé tartozik, hogy Bartók, Kodály, valamint a magyar zeneirodalom nagyjai közül sokan soha nem kerültek ki a műsorrendjéből, szinte egy időben szólalt meg a Cantata Profana és a Psalmus Hungaricus, először Erdélyben az ő karmesteri pálcájának beintésére.

A díjak nem a legfontosabbak, de annyi kiemelkedő elismerésből hadd emeljük ki az Erkel Ferenc-díjat, valamint a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, amelyek egyrészt jelzik a befutott pálya magasba ívelő útját, másrészt pedig, úgy érzem, a befutott művész zenéjének nemzetápoló és nemzetféltő erejét.