Adalékok Gyárfás Jenő művészetéhez

Háromszék két festőművész-óriásáról tartott a magyar kultúra napjához kapcsolódó vetített képes előadást Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész. Elsőként a Barabás Miklósról elhangzottakról számoltunk be olvasóinknak, ezúttal a Gyárfás Jenőre vonatkozó részt ismertetjük.

Gyárfás Jenő festő, grafikus 1857-ben látta meg a napvilágot Sepsiszentgyörgyön. Tehetségét a budapesti Mintarajziskolában fejlesztette tovább (1873–1877) Székely Bertalan tanítványaként, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián folytatta tanulmányait (1877–1880). Ez követően hazatért szülővárosába, ahol Arany János balladájából ihletet merítve megfestette élete fő művét, a Tetemrehívást. Ezzel 1881-ben elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat díját. Ígéretesen induló művész pályája nem tudott igazán kibontakozni, ezért 1882-ben, állami támogatással tett itáliai tanulmányútjáról hazatérvén rajztanárként tartotta fenn magát.

A művel kapcsolatban az előadó rámutatott, Arany János nem vall arról, hogy honnan ismerte az Istenítélet régi hagyományát. A ballada forrását kereső későbbi irodalomtörténeti kutatás során azonban arra a következtetésre jutottak, hogy a költő erről Balássy Ferenc (1821–1896) római katolikus pap, egyháztörténésznek az Új Magyar Múzeum folyóiratban 1858-ban, Székely tanulmányok címmel megjelent közleményéből értesülhetett. A Székelyudvarhely környékén még 1740-ben ismert és emlegetett hiedelem szerint a gyilkos megjelenése esetén az áldozat halálát okozó sebből vér fakad.

Gyárfás alkotói fantáziáját Arany balladájának utolsó előtti szakaszának sorai ragadták meg. A vérző seb láttán megtébolyodó Kund Abigél beteljesülő sorsát próbálta egyetlen jelenetbe belesűríteni, és ez a tanulmányokon, valamint a végső kompozícióban egyaránt átütő erővel sikerült neki. A körülötte lévő emberek borzalommal néznek a tettével történő szembesülés következtében eszét vesztő lányra.

A művész naplótöredékéből tudjuk, hogy az arcok megfestéséhez háromszéki modelleket kért fel. A mű végleges formája részét képezi a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának, két változata a Székely Nemzeti Múzeum kincsestárát gazdagítja.

Megtudhattuk továbbá, hogy a 19. században Budapest és az ország nagyvárosainak peremén élő, általában idősebb asszonyok vállalták az elhagyott gyermekek gondozását. Angyalcsinálónak hívták őket, mert a kiszolgáltatott kicsik túlnyomó többsége belehalt a sanyarú életkörülményekbe és mostoha bánásmódba. A tragikus téma gyakorta szerepelt az újságok hasábjain, és megihlette a kor festőművészeit, köztük Gyárfást is. Feldolgozása a művei jegyzékében Az első fog címen szerepel, és tévesen azt hitték róla, hogy egy édesanyát ábrázol gyermekével és annak dajkájával. Az eredetijét senki sem látta, mert az 1881-es brüsszeli nemzetközi kiállításon való nagysikerű bemutatását követően a zsűri elnöke megvásárolta, és a közönség számára elérhetetlenné vált. Létezése csupán Stéphan Pannemaker francia művész, 1884-ben róla készített rézmetszetének köszönhetően maradt meg a köztudatban. Az eredeti festmény fényképére hosszas kutatás után bukkant rá Jánó Mihály 2022 januárjában a világhálón, egy aukció kínálataként, amelyen gazdát cserélt.