Aki kíváncsi a leendő férje kilétére, ma több módszer közül is választhat

Az 1582-es Gergely-naptár életbe lépése előtt Luca napja, azaz december 13-a számított az év legrövidebb napjának, ami eleve fordulónapként kínálta magát sok tekintetben. A legrövidebb nap ugyanakkor a leghosszabb éjszakát is jelenti, ami ugyebár kedvez a gonosz szellemeknek, boszorkányoknak, és ez hagyományainkban is megmutatkozik. Az viszont rejtély, hogy a hitéért mártírhalált szenvedett és az 6. századi Rómában már szentként tisztelt szicíliai szűzhöz, Jézus menyasszonyához miként társultak az idők folyamán ilyen fura aspektusok.

Erre a látszólagos ellentmondásra a néprajzosok többféle magyarázattal szolgálnak, annyit azonban már Bálint Sándor is megállapított, hogy hiedelemvilága csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz alakjával és legendájával. Talán valamilyen, a női munkát ellenőrző, a szaporodást pártfogoló anyaistennő vagy ősi hiedelemvilágunk ártó-rontó Luca asszonya mosódhatott össze vele, amiből kifolyólag aztán régen ezt a nevet nem is igen adták leánygyermeknek, különösen falun nem; úgy tartották, szeles, házsártos, rossztermészetű asszony lenne belőle.

Pedig a Lúcia a fényességet jelentő lux szóból származik, ezért a középkorban a vakok és szemfájósok védőszentjének tekintették, de ugyanígy a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, továbbá a hegyes szárszámmal dolgozók – varrónők, párnakészítők, nyergesek – is hozzá imádkoztak, temetők, temetőkápolnák patrónusának választották. A legkedveltebb szentek közé sorolták, legendája írókat, költőket, festőket ihletett meg, például Dantét is az Isteni színjáték írása közben. Ezek után az ember hosszasan elgondolkodik azon, hogy a mi Janus Pannoniusunk római katolikus pap, sőt pécsi püspök létére hogyhogy nem ódzkodott papírra vetni a Lúciához címzett pajzán epigrammáit! A jeles humanista költő mentségére szolgáljon, hogy megnevezett szeretői között Laelia, Szilvia, Orsolya és Libera is szerepel…

„Ha Luca szorítja, Tamás tágítja”

No, de térjünk vissza a téli napfordulóhoz, ameddig – legalábbis a klézsei magyarok megfogalmazásában – „örökké kurtulnak a napok, akkor tér meg a Nap, Szent Luca napján”. A Maros megyei Pipén arról voltak meggyőződve, hogy ekkor megszűnnek az emberben a hosszas betegségek. A kászonimpéri öregek szerint a falu melletti mezőn ezen az éjszakán győzi le Konc király Cibere vajdát.

A moldvai Lészpeden úgy vélték, ha köd borítja be a tájat, halálos évnek nézünk elébe. A várható időjárást is igyekeztek megtudni, ezért Luca éjjelén egy bodzaágat vittek be a szobába, és ha reggelre kilevelezett, akkor könnyű télre számítottak; ellenkező esetben gyűjthették a fát a nehéz télre.

Számos helyen hagymakalendáriumot készítetek. „Tizenkét kovát, mindegyikbe tettek egy kis sót, s meg tudták mondani, hogy melyik hónap milyen, mert olyanok voltak, hogy a kovában tiszta víz lett a sóból, a másik meg száraz maradt” – mesélték Józseffalván.

Székelyföldön azt is megfigyelték, hogy a Luca-napi fagyot Tamás napjára vagy karácsonyra enyhébb idő követi. „Ha Luca szorítja, Tamás tágítja” – mondogatták például Korondon és Pálpatakán. Farkaslakán azt tartották, a Luca és karácsony közötti 12 nap időjárása „rávetíthető” a következő év tizenkét hónapjára.

Általános szokás volt Luca napján cserépbe búzát ültetni, melynek karácsonyig történő növekedéséből következtetni lehetett a jövő évi termésre. Orbaiszéken úgy vélték, ha Luca napján szép idő van, az új évben is úgy marad.

Boszorkánynézés Luca-székről

Az egész magyar nyelvterületen szokás volt ezen a napon hozzákezdeni a Lucaszék elkészítéséhez, amivel általában karácsonyig kellett végezni úgy, hogy a mester minden nap dolgozott rajta, és készítéséről még a házbeliek sem tudtak. Az éjféli misén aztán erre ülve vagy ráállva meg lehetett látni a templomban a boszorkányokat, vagy legalábbis a gonosz lelkeket. Az Erdélyi–Mezőségen ezt úgy művelték, hogy a református ember a katolikus templomba vitte a széket magával, más református vidékeken valamelyik útkereszteződésnél álltak fel a zsámolyszerű székre, hazafele az utat szaladva tették meg, és mákot szórtak maguk után. Ha templomból jöttek (a misevégi ámen előtt!), útkereszteződésen kellett átmenni, hogy a boszorkányok ne tudjanak ártani nekik.

Az igazi Luca-szék hét határ hétféle fájából készült, vasszög nélkül, mert másképp semmiféle varázserővel nem bírt; néhol kilenc- vagy – mint például a két világháború között Korondon és Parajdon – tizenháromféle fát, esetleg annyi fadarabot használtak! Sajnos a ceremónia végén el kellett égetni, hogy ne hozzon rontást a házra, ezért nemigen maradt példány az utókorra.

„Más korondi adat szerint a széket Luca napján elkészítették, és aznap vitték a templomba – írja Barabás László. – Székreállva látta meg a gazdája, ki a boszorkány, mert a boszorkány nem néz fel, csak a földet nézi. A parajdi lucaszéket előtte való nap készítették. Négylábú, hátas kicsi szék kellett legyen, bükkfadeszkából, és lovaglóülésben kellett ráülni. A régi hiedelem szerint Luca napján láthatták meg vele a boszorkányokat… az egyik parajdi adatközlő szerint a székről a jövendőbelijét láthatta meg a készítője.”

Fokhagymát az ajtókilincsre!

A boszorkányoktól nyilván féltek is, ezért Luca előestéjén bezárták az ajtókat, ablakokat, hogy ártó szándékkal be ne mehessenek, sőt az ajtókilincset, az istálló ajtaját is bekenték fokhagymával, tudván, nem szeretik az illatát. Máshol meg éppen maguk „boszorkánykodtak”, amikor megpiszkálták a tyúkok fenekét, hogy sok tojást tojjanak és jól kotorjanak, vagy disznóvágáskor megmaradt, abroncs közé szórt kásaszemekkel etették meg a tyúkokat. De Luca estéjén, az ő „segítségével” készítették az állatoknak gyógyfüvekből az orvosságot, vagy éjfélkor nyírfasöprűt kötöttek a kémény alá, és karácsonyig azzal söpörtek; a tálban jóslás céljából áztatott búzát pedig azért etették meg később az állatokkal, hogy ezáltal megelőzzék a tojás- és tejrontást. Ez utóbbi ellen például Bethlenszentmiklóson úgy védekeztek, hogy lestyánt kötöttek az istálló gerendájára.

Józseffalván arra is ügyeltek, hogy Luca napjától karácsonyig ne hívják a tyúkokat, mert akkor nem tojnak, Andrásfalván pedig „a hálót Luca napján megkezdik, és szenvedejig fejezik be, hogy sok halat fogjanak.”

„Az orbaiszéki asszonyok ezen a napon összekötötték az ollót, s a kötést csak vízkeresztkor vágták le, miután a pap megszentelte a házat – olvashatjuk Pozsony Ferencnél. – Hiedelmeik szerint voltaképpen a ragadozó vadak száját zárták be vele, tehát háziállataikat megóvták a ragadozóktól.”

Babonásabb falvakban a nők Luca napján még a szomszédba sem mentek be, nehogy elvigyék a szerencsét. Ezzel szemben például Csíkszentmihályon az asszonyok éppen ezen a napon szánták rá magukat az úgynevezett „lucálásra”, amikor egyik szomszédot a másik után keresték fel, bepótolván az éves elmaradást – innen maradt fenn a jövő-menő fehérnépekre vonatkozó „lucakata” minősítés.

Luca-napi babonák Csíkszéken

Luca-napján (december 13.) a gyermekek maszkurának öltözve eljárnak a házakhoz, és alamizsnát kérnek a Luca asszony gyermekei részére. Ad is mindenki, amit tud. A gyermekek avval a jókívánsággal búcsúznak el, hogy „Nőstény legyen a bárányik”. Az ugyanis értékesebb a kosnál, a tejelés és a fiadzás miatt. Hasonlóan Ajnádon azt tartják, ha Luca-napján a juhtartó gazdák házába először nő lép be, akkor abban az évben mind nősténybárány lesz, ha pedig férfi jelenik meg a küszöbön, akkor kosbárányok lesznek.

Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség, 1977)

Lucázás Csíkszéken

Bár például a Mezőségen ez számított a határról való betakarodás utolsó napjának, a tulajdonképpeni tél kezdetének, amely elvileg március 1-ig tartott, egyes helyeken bizonyos női munkákat (mosás, kenyérsütés, varrás, fonás stb.) nem végeztek ezen a napon, tüzet csak férfiak rakhattak. Általános volt az a hiedelem, hogy aki ezen a napon mos, az kővé válik.

A dunántúli legények közben kotyolni jártak, azaz láncos, csörgős bottal ütemesen földet verve termékenységet elősegítendő jókívánságokkal mondtak, amiért jutalmul almát, diót, pogácsát, a jobb házaknál szalonnát kaptak. Mifelénk lucáztak, alakoskodtak, azaz fehér lepelbe öltözve, arcukat belisztezve ijesztgettek, mint például Csíkrákoson és Csíkszentmártonban, vagy szalmával szórták körül a lányos házakat, és hajnalban megnézték, összeseperték-e? Ha nem, akkor az a lány lusta voltára utalt, és a vasárnapi táncban már nem is kérték fel.

Európa számos helyén meggyökerezett szokás szerint kultikus célzatú sütemény evésével is megünnepelték ezt a napot, Csíkmadarason például a módosabbaknál lucalepény sült, amit a szegények között osztottak szét. Csíkszentgyörgyön ezt nem bízták a véletlenre, inkább a maskarának öltözött legények Luca estéjén házról házra járva lisztet, tojást, zsírt, vajat, mákot kéregettek, s másnap ebből nagy vacsorát rendeztek.

Kotormányban „a fiatalok jártak lucázni Luca napján. A leányok fehérbe öltöztek, verset is mondtak… A legények elkísérték őket, mert kutyát ütni, riasztani is kellett valakinek. Az ajándékba kapott eleségből vacsorát készítettek, majd báloztak, táncoltak” – mesélte közel fél évszázaddal ezelőtt az akkor 87 éves Szabó Ferenc bácsi Kristó Tibornak.

Lenmagot hinteni keresztúthoz

Istensegítsen azért tettek Luca napján a lányok fűzfaágat a vízbe, mert ha az új esztendőre kihajtott, tudták, hogy hamarosan férjhez mennek, lehetőleg még a böjt beálltáig; másként meg pártában maradnak. Máshol búza került egy tál vízbe, annak kellett karácsonyig kizöldellnie. Egyes helyeken a lányok halat ettek, de vízivás helyett a kútba néztek, hogy víz tükrében megpillanthassák a jövendőbelijüket.

Ez utóbbi kilétének megállapítására többféle módszert ismertek: diót tekertek rongyba, amit karácsonyig maguknál hordtak, szenteste a kapuban megették, és amilyen nevű fiatalember ment el elsőként előttük, olyan nevű férjre számíthattak. Vagy az alku nélkül megvett almát igyekeztek karácsonyig megenni, minden nap egyet harapva belőle, amikor is a csutkáját magukkal vitték az éjféli misére, és akivel először találkoztak, olyan nevű lett az uruk. Vagy az utcára dobták, és akit eltalált, az lett a lány vőlegénye. Csoda-e, ha szenteste házasulandó legények garmada ólálkodott a lányos házak körül!

Vadász József nyugalmazott tanárnak mesélte a múlt század ’70-es éveiben az akkor 69 éves, gyergyóditrói Csibi András: „Luca napján a lányok kimentek egy keresztúthoz, lenmagot hintettek el, s akivel álmukban azt kinyőtték, az lett a párjuk.”

Szőke József gyűjtéséből tudjuk, hogy a kászonimpéri lányok régen „összegyűltek egy-egy háznál, és viaszt öntöttek – forró viaszt vagy ólmot, hideg vízbe –, és a vízben kialakult formából jósolt egy-egy „tudós” öregasszony a lányoknak. Megmondta, hogy milyen lesz a szeretője, férje, barna-e vagy szőke, sánta-e vagy más testi hibás. Mulatságos játék volt!”

Máshol tizenhárom egyforma cédulára felírtak egy-egy férfinevet, aztán galacsinba hajtogatták ezeket, és minden nap tűzbe hajítottak közülük egyet. Karácsonykor kibontották az utolsó cédulát, és… a többit már nem nehéz kikövetkeztetni. Akinek nem volt türelme karácsonyig várni, az derelyét vagy – mint például Szovátán – gombócot főzött ezen az estén, ezekbe rejtette el a férfineveket. Forró vízbe dobta, és amelyik elsőnek „felugrott”, abban volt a jövendőbeli keresztneve.

A végére még hagytunk egy, a régiektől ellesett tippet a férjez készülő lányok számára: ma fogjanak neki egy ostor fonásának, és a karácsonyi misén, istentiszteletkor azzal csapjanak a kiszemelt legény hátára. Ha nem is veszi el őket feleségül, nevük legalább kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődik…